|
Carolyn R. Miller - Dawn Shepherd
 „Az FBI olvassa a naplómat!", kiáltott fel egy
középiskolás diák az észak-carolinai Chapel Hillben. Valójában a chapel hilli
rendőrség közös gyakorlaton vett részt FBI-jal, és a diák blogját olvasta. Egy
lehetséges biztonsági rés után nyomoztak az iskola számítógépes hálózatában, és
a diák blogja tartalmazott néhány hackelésre vonatkozó utalást. Csak néhány
barátjának beszélt a blogról, nem akarta „szélesebb nyilvánosság számára
elérhetővé tenni. Nagyon személyes volt" - mondta.
Egy Utah állambeli blogger kemény kritikákkal illette saját mormon
neveltetését, valamint főnökét és kollégáit, arra számítva, hogy bigott szülei
és főnöke sohasem fogják megtudni. De kiderült, és - mint fogalmazott -, „akkor
elszabadult a pokol". Eltávolodott a szüleitől, és elveszítette az állását.
„Mindenkit megrázott" - mondta. „Annyira naiv voltam."
Kínában egy 25 éves nő, rovatszerkesztő egy magazinnál, intim blogot indított,
ami napi tízmillió látogatót vonzott a Sina.com szerverre. „Parázs vita"
alakult ki miatta az interneten, és a kínai cenzúra betiltotta a nő megjelenés
előtt álló könyvét. Bár azzal védekezett, hogy joga van a szexuális életéről
írni, azt nyilatkozta, sosem gondolta volna, hogy ennyien fogják olvasni, és
hogy ilyen botrány lesz belőle. Felmondott a magazinnál, és lezárta a blogot.
A weblog jelenség egy sor retorikai problémát vet fel, és a
fennebb felsorolt incidensek ezek közül is a legérdekesebbre mutatnak rá: a
publikus és privát közötti sajátos kapcsolatra. Mint David Weinberger
megfigyelte, a blogok vallomásos jellege átrajzolta életünk privát és publikus
dimenzióit.[1] A blogok
egyszerre lehetnek publikusak és erőteljesen személyesek, esetleg teljesen
ellentétes irányban. Egyszerre szólnak mindenkihez és senkihez. Úgy tűnik, nem
szolgálnak semmilyen azonnali praktikus célt, mégis, az írók és olvasók egyre
növekvő száma egyre több ráfordított időt eredményez. A blog egy új retorikai
lehetőség, amelyet az egyre elérhetőbb és egyre könnyebben használható
technológia hozott létre, ám olyan gyorsan és annyira széles körben elterjedt,
hogy feltételeznünk kell: jól meghatározott retorikai szükségleteket szolgál
ki. Miért harapódzott el a blog ilyen gyorsan és ilyen széles körben? Mi
motivál valakit, hogy elkezdjen - és folytasson - egy blogot? Milyen
közönséghez szólnak a bloggerek? Ki olvas blogot és miért? Röviden: milyen retorikai
munkát folytatnak a blogok, és kinek célozva? És hogyan megy végbe ez a munka?
Milyen sajátosságok és elemek teszik a blogot elismertté és működővé?
A blog műfaji elemzése megpróbál válaszolni ezekre a kérdésekre. Amikor egy
diskurzust vagy kommunikációs aktust közös névvel illetnek egy adott
kontextuson vagy közösségen belül, az annak a jele, hogy műfajként működik.[2]
A weblog, úgy tűnik, ezt a státust igen gyorsan elnyerte, hála az egyre több
ráfordított figyelemnek és a mainstream sajtónak, amely megerősítette ebben a
státusában. Mint a nyelvész Geoffrey Nurnberg néhány éve megállapította, „a
'blog' nyilvánvalóan egy olyan szó, amelynek eljött az ideje". De mi az a
tényező a mai időkben, ami ezt a szót oly hasznossá tette? Ha feltételezzük,
hogy a blog egy új műfaj (és az elemzők többsége ezt alátámasztja), hogyan
érthetjük meg a kairoszt [retorikai alakzat, egy adott diskurzusra való
alkalmas időt jelenti - ford. megj.] ami ezt lehetővé - és ellenállhatatlanná -
teszi? És viszont: hogyan segít a blog létrehozni a kairoszt? Van
valamilyen összhang eme új műfaj és e sajátos kulturális momentum között?
1. A blog kairosza
A 2000-es évre az amerikai családok 98 százaléka rendelkezett televízióval (a
Nielsen Media Research felmérései alapján), és 1999-ben az amerikai családok
több mint egyharmada rendelkezett számítógéppel, melyek több mint felének
internet-hozzáférése is volt. Két év alatt már a családok fele rendelkezett
számítógéppel, és az internet-hozzáférés 80 százalékkal nőtt. Voyeur Nation:
Media, Privacy, and Peering in Modern Culture című munkájában Calvert e
média-telítettség információs viszonyainkra gyakorolt hatásait „mediatizált
voyeurizmusnak" nevezi. Mint írja, „a másokat leleplező képek és információk, a
média és az Internet révén, láthatóan meztelenné és sebezhetővé tettek emberi
életeket, amelyek nem feltétlenül a szórakoztatóipar teréhez tartoznak".[3]
A mediatizált voyeurizmus gyökerei a késő 19. század és a kora 20. század
szenzációhajhász zsurnalizmusában keresendők. Őrültséget színlelve, hogy
elmegyógyintézetbe kerülhessenek, vagy bokájukhoz szíjazva egy fényképezőgépet,
hogy lekaphassák egy gyilkos kivégzését, a korai szenzációhajhász riporterek az
olvasó számára bepillantást nyújtottak mások életébe, életképeket, amelyek
minden másnál valóságosabbként hatottak, mivelhogy titkosak voltak. A filmek
sajátosságai voyeurt csináltak a nézőből. A média-voyeurök időben és térben
elhatárolódnak érdeklődésük tárgyától, melyhez virtuális úton, vetítővászon,
tévéképernyő vagy számítógép-monitor segítségével kapcsolódnak. A veszélyes
következmények lehetősége utat nyitott a távolról történő megfigyelésnek.
Calvert felsorol néhány jelenkori társadalmi erőt, amelyek a mediatizált
voyeurizmust népszerűsítik, és amelyek közül három e tanulmány szempontjából is
fontos. Először is, az „igazság" keresése egy egyre inkább
média-túltelítettségbe kerülő világban; az újságírás növekvő mediatizáltsága
elégedetlenséget szül, és egy kevésbé mediatizált, ám autentikusabb „valóság"
iránti igényt eredményez. Másodszor ott van az izgalom utáni vágy, látni mások
arcát a „leszámolás pillanatában" valamelyik talk-show-ban, vagy megnézni egy
„pulzus-gyorsító" házi videofelvételt; az ehhez hasonló momentumokban olyan
élményanyagban lehet részünk, ami értelmet adhat az életnek. Végül pedig ott
van a részvételre való igény, a vágy, hogy részesei legyünk a minket körülvevő
világnak, még akkor is, ha a voyeurizmus - sajátosságainál fogva - csak a
részvétel illúzióját nyújthatja. Egyszerre van jelen a közösséghez való kapcsolódás
reménye és a voyeurizmus hagyományos „lopott pillanat" élménye.
A voyeurizmus nem válhatott volna ennyire általános foglalatossággá beleegyező
objektumok nélkül. Diana hercegnő tudatosan ápolta a sajtóval való kapcsolatát,
ahogy a legtöbb híresség is teszi. Calvert ezért azokat a társadalmi erőket is
tárgyalja, amelyek a mediatizált voyeurizmus ellenpárját, a mediatizált
exhibicionizmust tartják fenn. Az exhibicionizmus központi eleme az önfeltárás
társadalompszichológiája, amely Calvert szerint négy célt szolgál:
ön-tisztázás, társadalmi érvényesülés, viszonyok építése és
társadalom-kontroll; és láthatjuk, hogy ezek mindegyike a blogokban is működik.
Az első kettő a befelé ható működés: jobb önmegismerést eredményez a másokkal
való kommunikáció, valamint a személyes vélemények társadalmi normákhoz való
illesztésének segítségével. A második kettő a kifelé ható működés: a személyes
információt árucikké alakítja, és mások véleményét befolyásolja előre
kiszámított leleplezések révén. Ezen funkciók bármelyike, vagy mindegyike, egy
individuum „szétosztásának" faktorává válhat.[4]
Patricia Joyner Priest, számos talk-show-ban szereplő személyt meginterjúvolva,
többféle motivációról számol be az általa „televíziós megmutatkozásnak,
személyes információknak a televíziós műsorszórás segítségével történő
feltárásának" nevezett jelenség értelmezéséhez. A megkérdezett résztvevők
többsége - általában a társadalom marginalizált tagjai - kifelé ható működésről
számolt be, úgy értelmezve televíziós szereplését, mint lehetőséget a
tanításra, felvilágosításra a számukra elérhető egyetlen fórumok keresztül,
vagy pedig egyszerűen egy lehetőséget arra, hogy szerepeljen a tévében. Mások a
befelé ható működésről számoltak be, terápiát, megnyugvást találva abban a
lehetőségben, hogy történeteket mesélhetnek. Az önfeltárás kultúrája tovább
terjed, és az individuum egyre otthonosabban érzi magát a nyilvános közegben:
„Mivel a tévé és a net egyre több embert sarkall arra, hogy feltárja önmagát, a
korábban gusztustalannak tartott exhibicionizmus jelenségét újra kell
definiálnunk. A jelenség kalandként rehabilitálódik... Talán a hírnév változékony
meghatározása vezetett ide... [K]iállítás tárgyának lenni - és közben épségben
maradni - perverz teljesítmény."[5]
Természetesen, az általunk tárgyalt trendek legjellemzőbb médiuma az Internet.
Személyes honlapokon és üzenőfalakon, chat-szobákban és listserveken, és
különösképpen a blogokon, emberek osztanak meg soha nem látott mennyiségű
személyes információt milliónyi idegennel. Az internet-technológia lehetővé
teszi - jobban, mint bármi más korábban - hogy valaki akár voyeur, akár
exhibicionista legyen, vagy mindkettő. Mind a voyeurizmus, mind az
exhibicionizmus morálisan semlegessé vált, és jó úton vannak afelé, hogy
szokványos létmóddá váljanak, olyan pozícióvá, amely beleíródik a mediatizált
duskurzusainkba. A kulturális momentum, amikor a blog megjelent, olyan kairosz,
ami megváltoztatta a publikus és privát közötti kapcsolatot, valamint a
mediatizált és nem mediatizált tapasztalat közötti viszonyt. Sherry Turkle
megfigyelte, hogy alámerülésünk a „szimuláció kultúrájába" (amely nemcsak
virtuális közegeket jelent, hanem a mindennapi élet mediatizált aspektusait is,
mint amilyen Disneyland, a plázák és a televízió) végül leértékeli a közvetlen
tapasztalatot, kevésbé impozánssá, és tulajdonképpen kevésbé valóságossá teszi.[6]
Mint Calvert megjegyzi, „az emberek és a dolgok akkor fontosak és valóságosak,
ha megjelennek a tévében".[7]
Az érvényesség egyre inkább a mediatizáltságon múlik, azaz a hozzáférhetőségen,
figyelmen és intenzitáson, amit a média nyújt. Az amerikai populáris kultúra
'90-es évek végi kairosza tehát Baudrillard 1981-es megfigyelése
beteljesülésének látszik, vagyis hogy a reális és szimulált felcserélődött:
ahelyett, hogy a szimulált a valóságot reprezentálná, folytatja a valóságot.
2. A blog műfaji meghatározása
Bár nehéz pontosan megállapítani a blog eredetét, a legtöbb forrás egyetért
abban, hogy a weblog szót Jörn Barger weblog-író találta ki 1997-ben. A
Lexis-Nexis adatbázis keresője szerint a sajtóban először 1998-ban említették,
és 2002-re több mint ötszáz cikk született a blogokról. Eredetileg fontosnak
tartott információk megosztására használták. E korai blogoknak három fő
jellegzetessége volt: kronológiailag rendezettek voltak, linkeket tartalmaztak
fontosnak tartott weboldalakhoz, és kommentálták a linkeket. A korai bloggerek
web-szakemberek voltak, általában dizájnerek vagy programozók. Nemcsak
lokalizálniuk kellett az információkat, mielőtt a keresőprogramok annyira
hozzáférhetővé váltak volna, mint manapság, de képesek kellett lenniük saját
HTML-oldalaik kódolására is. 1999-ben egy sor blog-portál indult, mindegyik
könnyen használható szerkesztői eszközöket tartalmazott, melyekhez nem volt
szükség kódismeretre. Azóta a blog-portálok és bloggerek száma hihetetlenül
megnőtt: egy 2003-as kutatás kimutatta, hogy a nyolc legnépszerűbb
blog-portálon az új blogok száma 2000 és 2001 között 600 százalékkal
növekedett, abban az évben 4 millió működő blogot találtak és több mint 10 millió
új blogot jósoltak 2004 végére.[8]
Erős egyetértés van azok körül a jellegzetességek körül, amelyek a blogot
bloggá teszik. A legtöbben a blogot a fordított kronológia, gyakori frissítés
és linkek valamint személyes kommentárok variációjában határozzák meg. A blog
alapvető jellegzetességeit az alábbiakban Miller szemiotikai kategóriái alapján[9]
vizsgáljuk, megállapítva általános szemantikai tartalmukat, szintaktikai
és formai sajátosságaikat, valamint - társadalmi tevékenységekként elgondolva
őket - pragmatikai értéküket.
a. Szemantikai tartalom vagy állomány
A bloggerek többsége egyetért abban, hogy a blogban legfontosabb a tartalom. A
The Weblog Review, egy blog-elemző oldal, három sajátosságot osztályoz egy ötös
skálán: dizájn, konzisztencia és tartalom. Az elemzések oroszlánrésze, mintegy
80-90 százaléka, a blogok tartalmáról szól. Bár nehéz általánosítani a blogok
tartalmát, mivel annyira különbözőek, többen is megpróbálták tartalmuk szerint
csoportosítani őket. A The Weblog Review tizennégy tartalom-központú csoprtba
sorolja őket: adult, anime, camgirl, számítógép, entertainment, humor, film,
zene, hírek/linkek, személyes, fotó, spanyol/portugál, tini és videojátékok.
Ugyanakkor a Wikipedia olyan tartalmi osztályozást használ, amely többek között
politikai, személyes, kulturális és gyűjtő kategóriákat tartalmazza. Egy másik
osztályozás a Jill Walkeré, aki megjegyzi, hogy a blogok elsősorban
szövegközpontúak, de vannak „műfaji alosztályok" is, mint a fotóblogok,
videoblogok, audioblogok.[10]
Rebecca Blood gyakran idézett blog-bejegyzése a blog történetéről tartalmaz egy
osztályozást is, két „stílust" különböztet meg, nagyrészt tartalmi alapon: egy
eredeti szűrő-stílust, amikor a blogger linkek szerkesztője és kommentátora, és
egy későbbi, jóval személyesebb „blog-stílust", amikor a blogger „heves
önkifejezésben tör ki".[11]
Ez utóbbi sokkal gyakoribb. Egyesek szerint viszont a „két típus közötti
különbség nem olyan nyilvánvaló". Joe Clark megjegyzi, hogy mivel sok vezető
blogot „olyan srácok írnak, akik az internet-biznisszel foglalkoznak, az egész
életük ott van, online", vagyis még a szöveg nélküli linkek összessége is
„igenis napló, mert a háló maga az élet".[12]
Walker rámutat, hogy az általános elvárás a blogok tartalmával általában az,
hogy ne fikciós legyen, bár néhány blog tartalmazhat explicit vagy implicit
módon változó mértékű fikciós elemeket. A fordított kronológia, Blood szerint,
az „azonnaliság érzetét" kelti, és ez olyan sajátosság, ami megerősíti azt a
benyomást, hogy a tartalom igaz és valóságos.[13]
Eme elvárás ereje a „Kaycee Nicole Rák-kamu" dühöngő reakcióiban is
megmutatkozott. Két év alatt rengeteg blogger barátkozott össze Kaycee
Nicole-lal, egy vonzó fiatal nővel, aki azt állította magáról, hogy leukémiás.
Amikor olvasói megtudták, hogy elvesztette a rákkal szembeni harcot, viszont
sehogy sem tudtak információt szerezni arról, hogy mikor lesz a temetése,
gyanakodni kezdtek. Végül kiderítették, hogy Kaycee Nicole valójában egy
középkorú nő. És tulajdonképpen ő volt az, akiről végig úgy tudták, hogy Kaycee
Nicole anyja. Debbie Swenson - álnéven - blogot írt és létrehozott egy
virtuális identitást, felhasználva a helyi iskola egyik női kosárlabdázójának
fotóját. A blogger közösség mélyen felháborodott a fikció miatt, és durva
csalásnak minősítette. Mint egyik blogger írja: „A legtöbben elhitték, hogy
Kaycee valódi, mert senki sem képes ekkora méretű, folyamatos kamura."[14]
A tartalom azért fontos a bloggerek számára, mert a válogatáshoz és
bemutatáshoz való szabadságukat jelképezi. Amit a legtöbb blogger a leginkább
vonzónak talál a blogban, az az a képessége, hogy a pillanatnyi valóságot az
autentikusan személyessel kombinálja. A blogok által nyújtott „valóság" tehát
egy erőteljesen perspektivikus valóság, melynek kiindulópontja a blogger
személyisége.
b. Formai sajátosságok
A blogok többféle alakot ölthetnek. A legtöbb blog-portálon a felhasználók
választhatnak az előre megadott sablonok közül, és testre szabhatják a saját
oldalukat. De az alapvető formai sajátosságok minden portálon és személyes blogban
megegyeznek. Mint a blogger Meg Hourihan fogalmaz, „Ha a blogok tartalma mögé
nézünk, megfigyelhetjük azt, ami minden bloggernél közös - a formát." Minden
blog tartalmaz bejegyzéseket, amelyek a legfrissebbel kezdődnek, és a legtöbb
blog külső linkeket is tartalmaz. A bejegyzésekhez tartozik a dátum, a
bejegyzés időpontja, a bejegyző neve, és gyakran egy link, ahol hozzá lehet
szólni a bejegyzéshez. A fordított kronológia és az időpont megjelenése
létrehoz egy „frissítés utáni várakozást". Hourihan szerint a linkek és
kommentárok kombinációja a blog megkülönböztető sajátossága, amellyel a blog
kapcsolatokat hoz létre, és ezzel a bloggereket közösségbe fűzi.[15]
Mortensen és Walker a gyakori frissítést és a fordított kronológiát tartja
kulcsfontosságú formai sajátosságnak; Williams-et idézik, aki úgy tartja, hogy
„ami lényeges jellemzője a blogoknak, az a forma - nem a tartalom", a formai
sajátosságok pedig, melyekre utal: a gyakoriság és tömörség.[16]
A statisztikák alátámasztják a fentiek közül a legtöbb - de nem mindegyik -
blogokról alkotott véleményt. A Perseus Development Corporation felmérései
szerint a blogok 80 százaléka tartalmaz külső linket, de a bejegyzéseknek csak
mintegy egyharmada tartalmaz bármilyen linket. Érdekes módon a blogokat jóval ritkábban
frissítik, mint azt általában gondolnánk. A Perseus-féle felmérés szerint az
aktív blogok átlagosan 14 naponta frissülnek, a megfigyelt blogok kevesebb mint
3 százaléka frissült heti-, és kevesebb mint 2 százaléka napi rendszerességgel.
Ezért fel kell tennünk a kérdést, hogy a műfaj meghatározásánál az ideálist
vagy az átlagost kell figyelembe vennünk, az elvárást vagy a tapasztalatot. Ez
hozzákapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy lehetséges-e különbséget tenni a műfaj
sikeres és kevésbé sikeres használata között.
c. Pragmatikai érték
Milyen társadalmi tevékenységet végeznek a blogok? Hogyan beszélnek a bloggerek
saját céljaikról és olvasóikról? Amikor bloggerek beszélnek a blog-írásról,
két, e kérdéshez kapcsolódó téma mindenütt megjelenik: önkifejezés és
közösség-építés. E két téma igen jól talál az önfeltárás korábban tárgyalt
befelé ható és kifelé ható működéseihez. A feltárást ugyanakkor nem egy eleve
létező és állandó én egyszerű leleplezéseként kell elgondolnunk, hanem inkább
egy alkotó igyekezetként. A „felfedett" én egy konstrukció (valószínűleg
kísérleti), amely egy sajátos retorikai szubjektum-pozíció alakját veszi fel. A
blogban ez a konstrukció folyamatos történés, az énfeltárás folytonos
megvalósulása.
Az önkifejezés kiemelkedően fontos téma azon bloggerek körében, akik ugyanolyan
lehetőséget látnak benne, mint amit a televíziós talk-show-k nyújtanak
résztvevőiknek: a lehetőséget, hogy egy mediatizált fórum révén meséljenek egy
potenciálisan széles - bár távoli és láthatatlan - közönségnek. Blood így ír
erről: „Ha [a blogger] naponta kifejti a véleményét, ez a belső életéről való
újfajta tudás átalakulhat a saját nézőpontjaiban való bizalommá,
magabiztossággá. Saját reakciói - egy verssel, emberekkel és, igen, a médiával
szemben - több súlyt nyernek ezáltal. Ha hozzászokik ahhoz, hogy gondolatait a
saját honlapján fejezze ki, képes lesz arra, hogy ezután teljesebben,
pontosabban fogalmazza meg a véleményét saját maga és mások számára. Nem lesz
türelme mások véleményére várni, mielőtt döntene, hanem helyette saját belső
hangjának megfelelően fog cselekedni. Ideális esetben kevésbé habozó, inkább
reflektáló személy lesz, aki véleményét és gondolatait komolyan
megfontolandónak tartja."[17]
Ilyen értelemben az önkifejezés az ön-tisztázás és az önérvényesítés belső
irányú ön-leleplező funkcióját szolgálja, fokozza, megerősíti az öntudatot és
igazolja a korábban megfogalmazódott véleményeket. A blogger maga a saját
közönsége, saját nyilvánossága és saját haszonélvezője. Ezek az önfeltáró
funkciók alapvetőek a Peter Elbow által „személyes írás"-nak nevezett
tevékenységben, az olyan írásban, amely nem azért születik, hogy mások
elolvassák, az olyan írásban, amely biztosítja az író számára, hogy „értékelje
a saját gondolatait, és ne törődjön mások reakcióival".[18]
Mint Blood saját kezdő blogos élményeivel kapcsolatban megjegyzi: „Óvatosan
mérlegeltem saját véleményeimet és gondolataimat, és elkezdtem hinni, hogy
nézőpontom egyedi és fontos"; feltételezi, hogy minden kezdő blogger „belevág
egy önmegismerő és intellektusra támaszkodó utazásba".[19]
Foucault megjegyezte, hogy „gondját viselni az énnek" írásban vagy írás révén,
egyike a legrégibb nyugati hagyományoknak, melyek „alapja biztosan és mélyen
gyökerezik azokban az időkben, amikor Ágoston elkezdte írni a Vallomásait".[20]
Foucault az én gondviselésének több módozatát is feltárja az őskeresztény vagy
kora keresztény időkből, többek között az okfejtést, levélírást, meditációt,
álomfejtést, és rámutat a fejlődő történelmi dinamikára. Bár a verbalizált
önfeltárás módozatai központi jelentőséggel bírtak a kora keresztény
ön-megtagadásban, a 18. századdal kezdődően - egy „döntő fontosságú törés"
bekövetkeztével - a verbalizáció elkezdte szolgálni a modernista törekvéseket,
hogy létrejöjjön egy „pozitív, új én".[21]
A viszonyok építése és társadalom-kontroll főleg külső irányú működések, kifelé
irányulnak, olyan funkciók, amelyek az önfeltárást arra használják, hogy
kapcsolatot hozzanak létre másokkal, befolyásolják mások véleményét. Még ha az
én-tisztázást és én-érvényesítést is szolgálják, a blogokat ugyanakkor
olvasásra is szánják. A nézettségi- és link-statisztikák, úgy tűnik, fontosak a
bloggerek számára, és sokan közülük arra ösztönzik az olvasót, hogy reagáljon a
bejegyzésekre direkt hozzászólások vagy emailek révén. Sokan annak tudatában
írnak, hogy olvassák őket, és gyakran tudatosan az olvasók számára írnak.
Sok blogger arra használja a blogot, hogy kapcsolatokat építsen másokkal (a
csere-linkek útján), egy online közösséggel. Blood megjegyzi, hogy a bloggerek egy
blogger-közösségbe „pozicionálják magukat", linkjeik által jelezve, „melyik
törzshöz szeretnének tartozni".[22]
A linkek és a kommentárok hozzák létre azt a hierarchiát, ami a blogok
társadalmi struktúráját szervezi. Clark a „felfelé irányuló mozgás kultúrájának"
nevezi a blogoszférát, mivel az elismerés és jóváhagyás iránti vágyon alapul.[23]
Néhány blogger kommentálja is a személyes írás és a nyilvánosság közötti
látszólagos ellentétet. Az egyik például így ír erről: „A webnapló az, amikor
rendszeresen kiontod a beleidet egy internetes honlapra, hogy mások is lássák.
Fura szokás, mivel a nem virtuális világban íródó személyes naplók titkosságára
óvatosan vigyáznak. Miért van az, hogy ha milliónyi idegen elolvassa a
naplódat, az okés, ha viszont az anyukád olvassa, az már nem? Ezt sehogy sem
értem."[24]
Valóban, ez a probléma veleje, amivel ez a tanulmány is indított: hogyan férnek
meg egymás mellett ezek a publikus és privát célok úgy, hogy közben még
erősítik is egymást? Kibővíthetjük a kérdést. Ez lenne az, ami igazán újdonság
a blogban, ti. az a képessége, hogy egyszerre szolgálja ezt a kettős célt? Hogy
éljen az önkifejezés eszközével a közösség-építés érdekében, és közösséget
építsen az önfejlesztés érdekében?
A szükség és a blog társadalmi tevékenysége
A blog gyorsan mozgó célpont, ezért elemzésünk nem lehet teljes és átfogó.
Mivel a blog-szoftvert úgy hozzák létre, hogy különböző szükségleteknek eleget
tegyen, pontatlanság lenne a továbbiakban egyetlen műfajról beszélni. Például a
j-blog önálló al-műfajjá vált, hasonlóképpen a munkaközösség-blog, a technikai
tanácsadó blog, vagy a politikai kampány-blog; bár ezeknél a változatoknál nem
beszélhetünk a publikus és privát kérdéseiről.
Turkle könyve azokat a módozatokat kutatja, ahogyan az Internet destabilizálja
az identitás-tudatunkat, és lehetővé teszi a többszörös identitással vagy
személyiséggel való kísérletezést a MUD-típusú számítógépes játékokban
[Multi-User Dungeon, internetes szerepjáték több résztvevővel - ford. megj.],
megengedi, hogy az emberek átéljék az én rugalmasságát és sokszorozhatóságát, a
posztmodern elméleteknek megfelelően.[25]
A bloggereket azonban kevésbé érdekli a szerepjáték, inkább megpróbálnak
lokalizálni, megépíteni maguk és mások számára egy olyan identitást, amit
egységesnek, „reálisnak" lehet felfogni. Ezért, úgy tűnik, a blog a posztmodern
destabilizáció egyik ellen-mozgalma, „fordított irányú mozgás a forrás felé",
ahogy a költő Robert Frost fogalmazott. Vagyis, mivel a blog egy széles körben
használt és elfogadott retorikai konvenció, viszonylagos stabilitást nyújt.
Talán minden műfajt ilyen fordított irányú mozgásként kellene elgondolnunk,
mint egy stabilizációra irányuló erőfeszítést az állandó változások
áramlatában. De a mi elméletünk szerint a blogot fel lehet fogni egy sajátos
reakcióként a szubjektum-áramlás ellen, tehát a szubjektum egy olyan belső
intellektuális működéseként, ami létrehozza a viszonylagos stabilitás
állapotát. Egy olyan kultúrában, ahol a valóság egyszerre publikus és
mediatizált, a blog „reálissá" teszi az én kísérleteit, hogy a
kapcsolat-építés, az önkifejezés, önfeltárás révén ellenálljon a töredezettség
erőinek.
A blogot tehát olyan műfajként gondolhatjuk el, ami mindenkori retorikai
szükségleteket elégít ki olyan eszközökkel, amelyek csakis saját korára
jellemzőek. A blogokban a technológia nyújtotta lehetőségek, a kulturális
minták sorozata, a korábbi műfajokban meglevő retorikai konvenciók és a
szubjektum története összefogott, hogy létrehozzon egy örökké megújuló
retorikai mintát, amely talált magának egy általános kifejezési formát. A
bloggerek méltányolják egymásban e minta jelenlétét, és önmaguk számára is
érvényesnek tartják. A blog mint műfaj hozzájárul az én műveszetének
kiteljesítéséhez.
Péter Zoltán fordítása
Az Into the Blogosphere gyűjteményben megjelent tanulmány rövidített szerkesztett változata.
[1] Weinberger,
D. (2002): Small Pieces Loosely Joined (A Unified Theory of the Web).
Cambridge, MA: Perseus Publishing.
[2] Miller, C.
R. (1984): Genre as Social Action. Quarterly Journal of Speech, 70,
151-176.
[3] Calvert, C.
(2000): Voyeur Nation: Media, Privacy, and Peering in Modern Culture. Boulder,
Colorado: Westview Press.
[4] Uo., 83.
[5] Sella, M.
(2000. május 21.): The Electronic Fishbowl. New York Times Magazine,
149, 54.
[6] Turkle, S.
(1997): Life on the Screen: Identity in the Age of the Internet. New
York: Touchstone.
[7] Calvert
(2000), 85.
[8] Henning,
J.: The Blogging Iceberg.
[9] Miller, C.
R. (1984): Genre as Social Action. Quarterly Journal of Speech, 70,
151-176
[10] Walker, J.:
Final Version of Weblog Definition.
[11] Blood, R.:
Weblogs: A History and Perspective.
[12] Coates, T.
(n.d.): What the Hell Is This Site For?
[13] Blood, uo.
[14] Ez a
felháborodás kissé naivnak tűnhet a tapasztalt internetfelhasználó számára,
lévén hogy a becsapás jól ismert és alaposan kutatott jelenség az interneten.
[15] Hourihan,
M.: What We're Doing When We Blog.
[16] Mortensen,
T., & Walker, J. (2002): Blogging Thoughts: Personal Publication as an
Online Research Tool. In A. Morrison (Ed.): Researching ICTs in Context
(pp. 249-279). Oslo: InterMedia, University of Oslo.
[17] Blood, uo.
[18] Elbow, P.
(1999): In Defense of Private Writing: Consequences for Theory and Reserch.
Written Communication, 16(2), 139-170.
[19] Blood, uo.
[20] Foucault,
M. (1988): Technologies of the Self. In L. H. Martin, H. Gutman & P. H.
Hutton (Eds.), Technologies of the Self: A Seminar with Michel Foucault
(pp. 16-49). Amherst, MA: University of Massachusetts Press.
[21] Uo.
[22] Blood, uo.
[23] Clark, J.
(2002, 28 December). Deconstructing 'You've Got Blog'. Retrieved January 4,
2004, from http://fawny.org/decon-blog.html
[24] MisterBad:
Web journal.
[25] Turkle, S.
(1997): Life on the Screen: Identity in the Age of the Internet. New
York: Touchstone.
Megjelent A Hét 2006 február 14. számában
 |
