|
Csobánka Zsuzsi
„Ami van, az gyűlölhető, de ettől nem lesz pontosabb".
Záradék-verssel indul Nemes Z. Márió első kötete. „Ami nem tisztul tovább, /
az már nincsen" - a szerző ezt az akkurátus tisztogatást végzi el a kötet
egészén, mégis hagyva megtisztíthatatlan helyet, hiszen „Ami van, az
gyűlölhető, de ettől nem lesz pontosabb".
Az első ciklus Frontális (ábrázolás)-a azt a sebészi precizitással
végzett műtétet, boncolást kezdi el, melyet a test, a hús indukál. A test lesz
az a médium, mely magán hordozva a metaforákat, felületeket és sérüléseket,
kész szűrőként, röntgenfelvételként működni. A kimért, hideg metszetek a
második ciklusban Alkalmi (magyarázatok)-ként életre kelnek.
Mert a kötet alapvető gesztusa a szerves léttel való operálás, mely építkezés
szüntelen paradox helyzeteket teremt. Ez mind nyelvileg („Megvetnélek, ha meg
lehetne venni"), mind tartalmilag tetten érhető. Nemes Z. Márió kiforgatja
saját szavait azok „bőréből", hogy ezzel az akcióval töltse ki a
betölthetetlen űröket, melyeket a test, a szerves létforma kínál. A test
szűkösnek bizonyul, azonban nincs más anyag és forma, így a versek ezt a
feloldhatatlannak látszó ellentétet próbálják feloldani.
A versekből kirajzolódó világ groteszk, melyre a lírai én kirakóként tekint.
De ebben a kirakóban az óriásira nőtt részletek nem illeszkednek, és fedésbe
sem kerülnek. Az elengedhetetlen destrukció lesz az, ami láttatni, magyarázni
képes egy világot, ahol „Nem a mondat számít, hanem ahogyan érted".
A testhez kapcsolódó cselekvések, jelzők különös hálót szőnek a versek
között. A test szervessége ellenére hűvös, olykor hideg és inkább gépies
attitűdökkel bír. Az első ciklus központi figurája a kéz, mellyel a beszélő
nemszeretem viszonyban van. Az mázolja be filccel a mellbimbót, gyújt rá, és
söpri le a bőrkéket a csempéről. Ami a kötetben a kézen túl van, az a formátlan
és táguló hús. De a hús történetei mindig elvesztik súlyukat - nem a konkrét
történet érdekes Nemes verseiben, hanem az ahhoz kapcsolódó érzékelés; mindaz,
ami az elmondható dolgokon túl van.
A beszélő többes számban szerepelteti a történetek szereplőit, tárgyait,
konkrét jegyeit, így távolítja el őket magától. A „Juditok",
„főszervek", „eszközök" definiálatlanságától reméli átlátni az
összekuszálódott szálak struktúráját. Mintha a behelyettesíthetőséggel jogot
formálna arra, hogy az elemi problémákat megláthassa. A beszélő szinte
ösztönszintre redukálja magát, hogy a táplálkozás, a szeretkezés és a mosdatás
helyeiről újra lehessen definiálni mindent. Azonban hiába a redukció, az a
bizonyos hűvösség, az elme kattogása nem hagy alább, és ezen alapvető élettani
cselekvésekben például viszonyítani kezd: a zabálás, „a párzás" képeivel
és a táplálék lenyalásával megint egy másik szintre lép. Vagyis a beszélő
bármennyire szeretné leegyszerűsíteni az őt körülvevő világot, e
leegyszerűsítés mindig akadályba ütközik, saját testi korlátaiba.
A második ciklusban a formátlan dolgok megelevenedését követhetjük szemmel.
A külső világ már-már agresszív, a hangsúly áttolódik az érzékelő testről az
érzett tárgyra. „Ha elalszom hirtelen / kinő egy fog a szobában", „a kúpok
/ átjöttek az ablakon". Szemlélődő pozíció jut itt a beszélőnek, akivel az
események tőle függetlenül történnek meg. A ciklus utolsó versében szépen
elköti ezt a szálat: „Igen, Uram. El- / érkeztünk: végleg el. / Mind a tájból,
mind magunktól és / te tőlem, mint a tárgytól / minden bővítmény és dísz."
Ám korántsem tragikus a szemlélődő
attitűd, tele van iróniával. Kiérezhető, hogy a kirakósdit a szerző élvezi.
Ezzel menti meg és fel magát is, hiszen valójában vérre megy a játék: „milyen
viszonyban lehet az ember a saját anyagával". A testtel még akkor is
kezdenie kell valamit, ha médiumként tekint rá, ha végül úgyis „leegyszerűsítek
majd mindent". A világrendet a versek egymással való diskurzusa teremti
meg, egy a tekintet, mely mégis a félelemből táplálkozik: „a másikat nem merem
megszokni".
Izgalmas kérdés, hogy ki ez a másik, pláne, hogy a szövegek jó része
valakihez beszél. Ha követjük a kötet logikáját, és nem konkretizálunk, a
beszélő testi megkettőződése mellett tetten érhetjük a szellemi megkettőződést
is. Test és lélek a párba állított cselekvésképekkel párhuzamosan (szeretkezés
- párzás) teremtik meg a maguk dichotómiáját. Ahol a kettősség evidens, ám
annál őrjítőbb, mint a „hideg fa" képe, s ahol „te fogsz választani
aközött: / a teste leszel, vagy az árnyéka".
Kihívó és pimasz ez a költészet, nem adja könnyen magát, a kirakó elemeit az
olvasónak kézbe kell vennie ahhoz, hogy a saját képét megalkothassa belőle,
ráadásul önkritikus is, szigorú rendet követel meg magától a szerző. Ez a
merőben új fajta hang a kellő nyitottságért cserébe merőben más nézőpontokat
kínál az olvasónak. Arra gondolok, hogy a testre szokatlanul nagy hangsúlyt
fektet, médiummá teszi, mi több, felépíti belőle saját, egyetemes világát. És
ezt a lehetőséget az olvasónak is felajánlja: építsen új világot a szerző avagy
saját testéből mint médiumból.
Nemes Z. Márió: Alkalmi magyarázatok a húsról. L'Harmattan - JAK
füzetek, Bp., 2006.
 |
nagyon jó, étvágygerjesztő ez a kritika. El fogom olvasni az elérhetőket Máriótól.
Kösz. Grat. Latomus/szgá