|
Antal Balázs
Turányi Tamás: Kerek Szeptember. József Attila Kör, Budapest, 2006.
 Azon valószínűleg kevesek közé tartozom, akik
Turányi öt évvel ezelőtti első, Édesgyökér című kötetét ismerik. Amolyan
se hideg, se meleg emlék. Turányi mondatai hibátlanok voltak ott is, témája,
mondanivalója is megvolt már olyannak, amely versformáló erővel bírhat akár -
abban az első kötetben azonban valahogy mégiscsak elcsúsztak egymás mellett a
dolgok - érzésem szerint nem szerepeltek benne különösen emlékezetes versek,
inkább csak sorok. Ez a kettő együtt pedig bizakodásra éppúgy adott okot, mint
lemondó legyintésre: láttunk már ilyet. Most megjelent második kötete olvastán
azt gondolom,
annak volt igaza Turányi esetében, aki bizalmat
szavazott neki.
Na nem mintha a költészeti teljesítményt valami bizalmi
dolognak tartanám. Egyszerűen a Kerek Szeptember kötet szövegeinek
jelentős része komoly súlyt cipel, s Turányi precízen leíró, invenciózus
kifejezéseket merészen és remek ritmusérzékkel felvillantó versnyelve
önkéntelen örömöt okozott a máskülönben elégikus-komor, csillogó-pazar
formáktól látványos távolságot tartó versek olvastán. Komolyan azt gondolom, ha
egy verseskötetben egy remekmű-gyanús szöveget, mellette négy-öt egészen kiváló
írást találok, s ehhez jó néhány egészen parádés mondat-sor-kifejezés is
odavehető, a mai dömpingből magasan kirívó költészeti teljesítménnyel hozott
össze jósorsom.
Turányi versei nem keresik a témájukat, inkább a téma
keresi látványosan - és a legjobb oldalakon meg is találja - a nyelvet, a
verset maga köré. Jellegzetesen nem bölcselkedő kötet, egyetlen szöveg sem
nyelvi játékokra, elvont filozófiákra épül. Úgy is mondhatnám, alanyi költő,
úgy is, látszatra egzisztenciális szükségszerűségből született szövegek ezek.
Vagy persze (szerep)játék az egész, nem tudom. Turányi imponálóan tiszteli
ahhoz a verset, hogy akármiből megpróbáljon azt írni, vagy ha meg is próbálja,
mert az végül is szükségszerű, nem árulja el senkinek a becstelenséget, és
nyilvánosan nem terheli meg az amúgyis "lelakott" műnemet. Öt év után
publikál négyszer tizenkét verset, ilyenkor hibázni nem lehet. Turányi minden
szerzői gesztusából visszafogottság, szerénység tükröződik - fel se merülhet,
ha valaki az eddigiekből arra is következtetett volna, hogy az emberélet
sorsfordító pillanatait verselné meg - ahhoz ő, megint csak szerencsésen,
nem elég didaktikus.
A kézbe vett könyvtárgy vegyes érzéseket keltett
bennem, erről most legyen elég annyi (hogy most ne is akarjak a borító sarkába
helyezett, erősen félreolvasható, kívülálló számára pedig csak nehezen
értelmezhető JAK-logóról beszélni), hogy a kurzív szedés nem kápráztatott el -
az ilyesmit hajlamos vagyok megengedhető ámde kamaszos dacként fogadni, mely a
vers értékéből ugyan nem vesz el, de nem is ad hozzá. A két nagybetűs szóból
álló cím sem tűnik elsőre telitalálatnak. Kicsit szirup-ízű, de a
kötetből visszanézve már kétségtelenül kontrasztossága tűnik fel inkább. Ebben
a kontextusban a kerek elsőre játékosnak hangzik, azonban az 'így kerek'
kifejezést idézve a teljesség megfelelőjének tűnik: így, ezzel teljes az
emberélet, harmadik negyedének kezdetekor. Vagy azután kicsivel (legalábbis egy
nagyon felületes, mert túlságosan kézen fekvő meggondolás alapján). Nem
mellesleg van egy vers ezzel a címmel a kötetben, benne egy remek mondat:
"az ember az életét gyanúsítja."
A legerősebb számomra kétségtelenül a kezdő, A
természet rendje Budakeszinél c. ciklus, amelynek első, Egyszeri
kiegészítés c. szövegét az egész kötetre jellemzőnek vélem: egy kis
felszínes csevegésbe egyszercsak beüt a mennykő, ahogy itt az utolsó két
szakasz váltásánál: "A Mercedes ilyen sebességnél igen huzatos, / de
nem fogok megfázni, mert még nem élek, / / éhség dől belőlem, nincs szemtanú, /
nagyapa hátsó ülésre hajított / Zeiss-távcsövében keringek /
megállíthatatlanul...". Máris van súlya, tétje a versnek. Az
emlékekből és jelenekből összefonódó szövevények legerősebb darabjainak a
Tőkesúlyt, a Lazac-emlékmű c., Oravecz Imrét idéző szöveget
tartom, illetve az Apás szülés c. remekműgyanús verset. Utóbbi zaklatottságában következetes, kíméletlenül
önmarcangoló írás, hosszú, már-már epikus, a szülő mindenképpen eposzi
pozícióját láttató munka. Kegyetlen refrénje ("nem tudja"),
ügyes és pontos befejezése ("jó, hogy itt voltatok, de most már /
boldoguljon mindenki, ahogy tud") a remek versszerkesztői/szervezői
érzék, tempó- és képváltások ritmusának pontos megérzése mellett, hogy merően
korszerűtlen legyek, süt belőle az élettapasztalat - a megéltség. Vérszagú,
életszagú, eleven - él, méghozzá szenvedélyesen, dühösen. Turányi tobzódik a
mellékkörülményekben, körülírja a versét, a születést, a világalkotást. Míg az
első fejezet rendje a beszélő születése előttről apává válásáig tart, addig a
második ciklus (Mr. A) inkább a jelenidőről szól, kevésbé markáns
elkülönülésekkel, egybe folyó szövegekkel. Hiba nincsen, de kétségtelenül
unalmasabb szakasz lett ez, azonban ebben is megbújik olyan emlékezetes szöveg,
mint a Neonkörök. Mondhatni, Turányi a nagyváros szürkéjének írója,
amelynek világlátásában kevés olyan eredeti elem van, amely e sorok olvasóinak
apparátusában ne lenne készen, azonban érvényes verseket éppen erről igen
keveset olvasni, s például éppen a Neonkörök egyike ezen keveseknek.
Kifordított, átírt "napi" slágerek, szlogenek ügyes szövevénye ez a
szöveg, a tévelygés, a kallódás, a kiábrándultság, kitaszítottság áll a
középpontjában, nyelvileg is szigorúbb, szorosabb szervezettségű, mint a ciklus
más darabjai. A szakasz egyébként jellegzetesen egyben olvasandó, talán ezért
is kevesebb az elkülönülés. A Mátrix ciklus kölcsönvett címei alatt is
több emlékezetes szöveg lapul, mint például az Észak Dél ellen vagy Az
ok, a feltétel és az alkalom. Ez a két kopár leíró-prózavers, mely megint
csak emlékeztet Oravecz "nyelvkezelésére", aktuális kontextusokból
emeli fel témáját: az utóbbi például merően mának szóló "kulturális"
hóbortokat, mint az autóverseny és az ezotéria ironizál már-már. Méghozzá úgy,
hogy amit kihoz belőle még csak korántsem vicces, inkább megdöbbentő. Súlyos,
emlékezetes szöveg a végén telitalálat ismétléssel. Ahogy az első ciklus a
gyerekkor köré szerveződik, ennek középpontjában az öregedés, az öregség áll, s
egyből jelentős darabja a föntebb hivatkozott ciklusnyitó Észak Dél ellen
(egy National Geographic-fényképre). Mondanivalójában többször Kemény
Istvánt idézi ez a szakasz, épp ezért érzem pontos választásnak, hogy ő írta a
fülszöveget - verseinek a Koboldkórus óta legkomolyabb tétje fiúkorból
kiszakadt/kiszakított férfi tükörbe nézése, számvetése, azonban gyorsan hozzá
kell tennem, költői eszközeik jelentősen mások. És ha már Kemény és fülszöveg,
a legkeserűbb versek a Gyűrűk ura ciklusból valóban nem engednek
lélegzetvételnyi szünetet sem. Bombadil Toma a Tolkien-trilógia
Vejnemöjnen-alakja itt "dadogó szerkezetek elszánt logopédusa"
- Öregerdő helyett rozsdatemető a kertje, felesége, Arwen (aki a
Turányi-átíratban egyáltalán nem a felesége) "szervez, szőrtelenít, /
két állásinterjú között / öngyilkosságról beszél le." És így tovább. A
küzdelmet Mória bányáin át Gondor helytartójának palotájáig az
alkohollal vívja a beszélő - ahogy a Holt-láp nagyon jó ajánlása mondja:
függőségemnek szeretettel. A súlyos vívódás és kínlódás két emlékezetes
szöveggel, az Aragorn és a fentebb említett Gondor helytartója
címükkel zárul. Nyomasztóan. Eredményesen.
Olyannyira, hogy azt hiszem, ha Turányi csak öt,
vagy esetleg tíz év múlva ad ki újabb verseskönyvet, akkor is tudni fogom, hogy
ő az Apás szülés szerzője, az aranykor átmentésének (az éntől a gyermekhez) aggódó megfigyelője,
súlyos szorongások formálta szövegek jegyzője, egy nagyon is személyes
hangvételű (szerep)versvilág alakítója. Egy mondatban: a Kerek Szeptemberre
- helyenként aránytalanul elszórt találatai ellenére - emlékezni fogok.
 |
