Mindeddig elmaradtak azonban a reakciók a cikk legfontosabb, egyértelműen közéleti-politikai illetve szociológiai elemének kapcsán. Az minden bizonnyal az olvasók döntő többségének nyilvánvaló volt, hogy Parászka Boróka írása nem elhanyagolható aktuális tartalommal bír. Nem véletlen, hogy a romániai önkormányzati választások előtt nem sokkal látott napvilágot. A cikk figyelmes olvasói pedig azt is észrevehették, hogy felettébb provokatív módon egy, a kisebbségi közösségek életében állandóan visszatérő, nagyon komoly problémát vet fel, a korlátok nélkül megismerhetőnek és abszolútnak tekintett nemzeti érdek, a belőle következő egység és az egység követelménye miatt torz politikai szerkezet és torz politikai diskurzus kérdését.

Olyan kérdés ez, amivel a kisebbségi közösségek, köztük a romániai magyar is, meglehetősen nehezen tudtak és tudnak mit kezdeni, jelzik ezt a válaszcikkek is. Illetve beszédes, olykor egyetértőnek mutatkozó hallgatásuk a cikk kulcselemének tekinthető, a kisebbségi társadalom eddigi alapvetését megkérdőjelező felvetés kapcsán. Akár azt is gondolhatnánk, hogy azért e hallgatás, mivel alaposan megvitatott, jelenleg nyugvóponton lévő problémáról van szó. Ez a megállapítás bizonyos értelemben igaz is, hiszen a nemzeti érdek a románokkal szembeni egység minden, magát magyarnak minősítő politikai erő retorikájában kulcsfontosságú és természetesen kikezdhetetlen értékként jelenik meg.

Az erdélyi magyar társadalom és a nyilvánosság peremén jó néhányan vállalják ennek a dogmának a megkérdőjelezését, és aztán rekonstruálását is. Nem Parászka Boróka az első, aki felveti, hogy bizonyos kérdésekben állást lehet foglalni úgy is, hogy azt nem befolyásolja a nemzeti hovatartozás. Lehetnek olyan problémák, amelyek megoldására nem szükségszerű a szigorú nemzeti keret, és nem ideális. Horribile dictu, lehetnek közös érdekei magyarnak és románnak, és nem csak az olykor bukaresti, mostanában mindinkább brüsszeli pénzeszsákok nyitogatása kapcsán.

A szigorúan vett nemzeti keretek újragondolását, és egy transzetnikus kontextusban kialakítható erdélyi stratégia megalkotását, majd a megfelelő politikai erő révén való képviseletét szorgalmazó, vagy legalábbis annak előkészítését felvállaló csoportosulás a Provincia című lap körüli tömörülés volt. Molnár Gusztáv, Szokoly Elek, Bakk Miklós, Ovidiu Pecican, Traian Ştef, Alexandru Cistelecan (és a sor itt még korántsem ér véget). Az is feltűnhetett A Hét szorgalmas olvasóinak, hogy az egykori lap magyar szerzőinek jelentős része ezeken a hasábokon is publikált, publikál. Éppen ezért az sem lehet meglepő, ha a probléma is újra napvilágra került, még ha nem is az egykori folyóiratban megszokott cizellált elemzések keretében.

Jelezni szeretném, hogy az oly vitatott vezércikknek, amellett, hogy szövegként, publicisztikaként, irodalmi produktumként is tárgyalható, komoly társadalmi mondandója van.

Sőt. Az önkormányzati választások első fordulójának eredményei arra utalnak, hogy a felvetett kérdés immár megkerülhetetlen. A megszerzett mandátumok száma alapján megfelelőnek minősíthető RMDSZ teljesítmény százalékosan sem rossz eredmény, de az is adatsorok arra utalnak: az RMDSZ és vele az erdélyi magyar közösség olyan strukturális és stratégiai dilemma előtt áll, amelynek feloldása a közeli jövőben immár elkerülhetetlen.

Választás és eredményei

Az idei önkormányzati választások nem pusztán helyi jelentőséggel bírtak. Fontos előrejelzést jelentenek az év végén sorra kerülő parlamenti választásokra. Magyar szemszögből különös jelentőséget kapott az RMDSZ vezetőségével szemben megszerveződő ellenzék szereplésének problémája és társadalmi támogatottságának mértéke.

Mielőtt azonban a magyar olvasót talán (érthetően?) jobban érdeklő „belmagyar" kérdések és tanulságok kérdésének taglalásába kezdenék, szeretnék a két dimenzióban szólni a választás országos tanulságairól is.

A választási részvételt, amely országosan 50 százalék körüli volt, a legtöbb elemző alacsonynak minősítette. Tették ezt nem csupán a jól működő, demokratikus politikai berendezkedésű és társadalmú államokban elvárt, ideálisnak tartott magas, 70 százalék körüli, vagy feletti részvételi arányhoz viszonyítva, hanem a 90-es évtized első felének adataival összehasonlítva is. Az alacsony részvétel magyarázatául rendszerint a szavazók kiábrándultságát hozzák fel, és a politikusok képtelenségét a polgárok megszólítására.

Ez minden bizonnyal a legfontosabb tényező. Emellett azonban érdemes még legalább két tényezőt megemlíteni, egy technikait és egy társadalompszichológiait. Az első szempont a statisztika bizonytalanságaira terjed ki. Az elmúlt másfél évtized kivándorlása, az uniós vízumkényszer eltörlése nyomán felerősödő külföldi munkavállalói kedv, a nagyszámú ideiglenesen vagy végelegesen külföldön tartózkodók aránya egyértelműen torzítja a statisztikát.

Összességében nehéz megbecsülni, vajon hányan szerepelhetnek még a lakossági nyilvántartásban, akik nem tartózkodnak az ország területén. Nem tartom azonban elképzelhetetlennek, hogy akár a szavazásra jogosult állampolgárok több mint 5 százaléka (egymillió fő) ilyen státusú lehet.

Minden bizonnyal nem hatott pozitívan a részvételi adatokra a tét hiánya sem. Az előzetes felmérések többnyire igen nagy PSD-fölényt mutattak ki. Ilyen körülmények közt nehéz részvételre bírni a polgárokat. Ráadásul az sem elképzelhetetlen, hogy a Demokratikus Konvenció kormányzásának sikertelensége, a kormányt alkotó pártok összeomlása a 2000-es választásokon, hosszú időre megteremtette az alacsony választási részvétel feltételeit, miután nem maradt valóban kormányképes alternatíva a szociáldemokrata párttal szemben. Azokat, akik 96-ban a konvenciót kormányra segítették, még egyik pártnak sem sikerült megszólítania. Azóta a választási részvétel rendre 20-25 százalékkal alacsonyabb.

Számos városban azonban, ahol egyébként a részvételi arány alacsonyabb volt a falvakénál, az átlagot jelentősen meghaladó arányban mentek el szavazni a választók. Ide tartozik Kolozsvár, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, ahol volt verseny, és ezzel volt tét.

Figyelemreméltó ezzel szemben a bukaresti, nagyon alacsony részvételi arány. Pedig az őszi, országos választások szempontjából is rendkívüli jelentőségű kérdés, vajon ki maradt távol az urnáktól a fővárosban? Amennyiben pártpreferenciáik a szavazókéihoz hasonlóan oszlanak meg, akkor ősszel az ellenzéknek feltétlenül mozgósítani kell őket. Is. Nélkülük szinte lehetetlen lesz a kormányváltás.

Ezzel együtt ma az őszi választások kimenetele sokkal bizonytalanabbnak tűnik, mint egy hónapja. Akkor a kormánypárt magabiztosan vezetett a közvélemény-kutatásokban, és mindent behálózó szervezete, valamint az állami apparátusban elhelyezett hívei biztosítani látszottak a sikert. Az önkormányzati választás ebben jelentős változásokat hozott, az esélyek sokkal kiegyenlítettebbek lettek.

A nemzeti liberálisok és a demokraták szövetsége nem sokkal maradt el a PSD eredményeitől, sőt bizonyos metszetekben még jobban is szerepelt. A nagy médiaérdeklődéssel kísért bukaresti választást elsöprő fölénnyel nyerték meg, ráadásul a kormány egyik legnépszerűbb politikusával szemben. Ez a győzelem minden bizonnyal az egész önkormányzati választás győztesének fogja feltüntetni az ellenzéket. A sikeresen szereplő szövetség ettől kezdve reális (értsd: a választásokat megnyerni képesnek tűnő) alternatívát kínálhat. A feljövőben lévő ellenzék jó kampánnyal begyűjtheti azok szavazatát, akik helyzetükkel elégedetlenek, de eddig nem hittek a kormányváltás lehetőségében. (A felmérések szerint ők viszonylag sokan vannak.)

Ezzel szemben a PSD, főleg a bukaresti eredmények miatt, határozottan vesztesnek látszik, hiába szerezte meg a legtöbb polgármesteri és tanácsosi helyet. A városokban elszenvedett veszteségei amúgy is rossz jelnek tekinthetőek, hiszen világosan látszik, hogy relatív sikerét mindenek előtt a falusi lakosság magasabb választási hajlandóságának köszönheti. Amennyiben a városlakók a falvakban élőkhöz hasonló arányban mennek el ősszel választani, a PSD nagyon könnyen elvesztheti a négy éve folyamatosan megnyertnek tűnő következő választásokat.

Éppen ezért a párt számára életfontosságú, hogy a kolozsvári polgármesteri széket megszerezze. Mivel ez a második forduló talán legnagyobb érdeklődéssel kísért vetélkedése, a siker némileg ellensúlyozhatná a bukaresti kudarcot. Ráadásul egy erdélyi nagyváros meghódítása szimbolikusan is fontos lenne a szociáldemokratáknak.

Erdélyben (és a Bánságban, valamint a Partiumban) egyértelműen az ellenzéki pártszövetség bizonyult erősebbnek. Nem csak a nagyvárosok, hanem a megyei tanácsok megszerzése is ezt igazolja. Ez a fejlemény nem csak az ellenzék és a kormánypárt vetélkedése szempontjából figyelemre méltó, hanem egyúttal felveti a Nagy-Románia Párt jövőjének kérdését is.

Négy éve, a parlamenti választásokon a megfigyelők, különösen azok, akik a korábbi választási eredmények alapján azt a véleményt képviselték, hogy Erdély társadalma nyugatosabb a regátinál, döbbenettel figyelték a NRP diadalmenetét az erdélyi megyékben. Akkor nem is igen tudtak mit kezdeni a jelenséggel. Most, az önkormányzati választások tükrében, talán jobban érthető, mi is történt négy éve.

Akkor, a kormánykoalíció és pártjainak összeomlása nyomán a PSD-re semmiképpen sem szavazó, de a „demokratikus" pártokból kiábrándult szavazók proteszt-voksai eredményezték az NRP és Vadim Tudor váratlan sikerét. Ma azonban egy felívelő, a győzelemre is képesnek tűnő ellenzéket támogathattak.

Vadim Tudor pártja a neki jósolt szavazatoknak alig a felét kapta. Bár ez több, mint amennyit négy éve az önkormányzati választásokon megszerzett, a körülmények alapvetően mások. Akkor az összeomló kormánykoalíció mellett nagyra nőhetett, míg most az erősödő ellenzék mellett erre kevés az esélye. Különösen azok után, hogy Gheorghe Funar elvesztette a kolozsvári polgármesteri széket.

Funar, amint arra korábban például Szilágyi N. Sándor is utalt, kulcsszerepet játszott az NRP megerősödésében, illetve erdélyi térnyerésében. A Román Nemzeti Egységpárt szakadása előtt a Nagy-Románia Párt egy, főként a Regátban sikeres politikai alakulat volt, amely elsősorban az antiszemitizmusra, és oroszellenességre építette retorikáját. Erdélyben az Egységpárt gyűjtötte be a magyarellenes szavazatokat. Funar Vadim Tudorhoz való csatlakozásával ez a szavazótábor is az NRP-hez vándorolt. Ezeknek a szavazóknak a megtartása és mozgósítása lett sokkal nehezebb most, a kolozsvári polgármesteri szék elvesztésével. Eddig Funar a város infrastruktúráját, és mindenekelőtt a tevékenységével kapcsolatos médiafigyelmet kihasználva sikeresen tartotta meg és mozgatta a választókat. Kérdéses azonban, hogy mindez Bukarestből, egyszerű szenátorként, ugyanúgy működőképes lesz-e?

Ugyanakkor fennáll a veszély, hogy az ellenzék akaratlanul is segítséget nyújt az NRP túléléséhez. Amennyiben a PSD „kiskirályainak" kiszorítására hivatkozva a Nagy-Románia Párttal köt helyi koalíciókat, főként Kolozsvárott, akkor segítheti az NRP személyi hálózatának túlélését. Miközben az is nyilvánvaló, hogy a kolozsvári önkormányzati intézményekben mindenekelőtt NRP-kiskirályok tevékenykednek.

Vajon miként jöhet létre kormányképes többség a parlamenti választások után? Szükség lesz-e az RMDSZ-re? Az önkormányzati választásokat megelőzően minden szóba jöhető párt nyitottnak mutatkozott az RMDSZ-el való együttműködésre. Ez azonban most változni látszik.

A kérdést végül is a parlamenti erőviszonyok fogják eldönteni. Ezek alakulása szempontjából két fontos tanulsága van a mostani választásoknak. Egyfelől a Román Humanista Párt képesnek tűnik a küszöb átlépésére. Másfelől az RMDSZ szereplése reális forgatókönyvvé tette a kiesést a parlamentből. A humanisták jó szereplése némileg átalakíthatja a parlamenti erőviszonyokat. Bár eddig a PSD szatellit-pártjaként tevékenykedtek, ciklus közben, kissé felemás módon szakítva a kormánypárttal, nem lehetetlen, hogy ősszel szövetkezzen a jelenlegi ellenzékkel. Az RHP 6 százalékos eredménye csökkenti a visszaosztható mandátumok számát, és ezzel a két nagy közül a jobban szereplő politikai alakulat is távolabb kerül az áhított többségtől.

Mindezzel felértékelődnek majd a kis pártok. Amennyiben az RMDSZ is bejut, akkor a két nemzetközileg is szalonképes, így az uniós csatlakozás előtt kormányképes párt 12-15 százaléknyi mandátummal rendelkezhet. Vagyis elég, ha az egyik nagy tömörülés a mandátumok 36-39 százalékát megszerzi, a két kis párt segítségével kormányképes lesz. Ha azonban az erőviszonyok kiegyenlítettek lesznek, akkor nem elképzelhetetlen, hogy egyik alakulat sem éri el ezt az eredményt. 2000-ben a szavazatok 20 százaléka kiesett politikai alakulatokra esett, ennek megfelelően a győztes párt 36-37 százalékos eredménnyel a mandátumok 45-46 százalékához jutott. A mostani választások eredményei alapján már csak 15 százalék veszne el. Előfordulhat tehát olyan helyzet, bár az esély erre meglehetősen csekély, amikor csak a három kis párt együttes támogatásával lehetséges a kormányalakítás. Vagy az, ami mindenképpen valószínűbb, hogy a humanisták támogatása elég lesz a kormányalakításhoz, kiszorítva az RMDSZ-t kulcspozíciójából.

Az RMDSZ szereplése és dilemmái

A szövetség ügyvezető alelnöke, Takács Csaba azt nyilatkozta, hogy a magyar szavazók, szokás szerint az átlagnál nagyobb arányban mentek el szavazni - ám ezt semmi sem igazolja. Sőt, az ebben az összefüggésben egyáltalán figyelembe vehető adatok éppenséggel ellene szólnak.

A Hargita és Kovászna megyei adatok (és kizárólag ezek részvételi adatai nyújthatnak támpontot, hiszen csak az egyes szavazóköri névjegyzékek teljes körű áttanulmányozásával lehetne legalább a részvétel tekintetében elkülöníteni a magyar és a román lakosságot), tehát éppen a korábban meglévő, az országos átlagnál magasabb részvételi arány eltűnésre utalnak. Kovászna megye esetében ez már az alkotmánymódosító népszavazásnál jelentkezett, akkor átlag körüli, kicsit alatti részvételt jeleztek az ottani adatok. Hargitában most először, egyből jelentősen az átlag alatti részvétellel.

A tét hiánya itt fokozottan jelentkezhetett. Az MPSZ kizárását követően csak kevesen gondolhatták, hogy az RMDSZ-en kívül valódi eséllyel indulhatnak akár román pártok, akár a függetlenek. Emellett a polgári szövetség indulása körüli herce-hurca sem tehetett jót a szavazási kedvnek, és az sem lehetetlen, hogy a távolmaradás egyfajta tiltakozást is szolgált. Azokon a településeken (Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós), ahol valódi küzdelem bontakozott ki, jelentősen magasabb volt a részvételi arány, mint másutt.

Összességében azonban, figyelembe véve az Erdély más területein tapasztaltakat is, a legfontosabb oknak az tűnik, hogy egyre kevésbé hatásos az RMDSZ mozgósító kampánya, illetve egyre kevésbé képes rávenni a magyar szavazókat, hogy a szövetség jelöltjeire adják szavazatukat. Mindennek pedig a legfontosabb oka az, hogy a párt legfontosabb üzenete az etnikai szavazásról szól.

Minden bizonnyal a korábbi választásokon is voltak olyan magyarok, akik nem követték az RMDSZ felhívását, és más politikai alakulatokra adták szavazatukat. Akkor az RMDSZ-nek sikerült annyival több magyart vinni az urnákhoz, hogy legalább részben kompenzálja a veszteségeket. (Részben, hiszen négy évvel ezelőtt az önkormányzati választásokon is kevesebb szavazatot kaptak az RMDSZ jelöltjei, mint a magyarság aránya.) A mostani eredmények azonban egyszerre jelzik az etnikai szavazás válságát tömbben, kisebbségben és szórványban.

A kolozsvári és Kolozs megyei, sikeresnek tekinthető, az etnikai arányoknak szinte teljesen megfelelő szavazati arányok egyúttal az etnikai szavazás korlátait is kijelölik. Ennél többet elérni az erre épülő kampánnyal nem lehet.

A marosvásárhelyi eredmények egyértelműen az etnikai szavazásra történő mozgósítás kudarcát jelzik. Nem valószínű, hogy két év alatt drasztikusan megváltoztak volna az etnikai arányok. A listás és a polgármesteri eredmények különbségei alapján is biztos, hogy a szavazók egy része a jelenlegi, román polgármesterre adta voksát, és az is valószínű, hogy voltak olyan magyar szavazók, aki eleve nem az RMDSZ-t választották.

Az összefüggés a kampány és az eredmény közt elég erős lehet. Az RMDSZ szinte háborús retorikát alkalmazott, nem csak a kampányban, hanem a megelőző négy év során is. Obstrukciójuk, heves szembenállásuk a polgármesterrel, azzal a kampányüzenettel társult, hogy végre visszafoglaljuk Vásárhelyt. Florea erősen kompetencia alapú, a megvalósításaira építő kampányával legfeljebb azt tudták szembeszegezni, hogy annak színes brosúrája közpénzekből, és ezért törvénytelenül született.

A háborús pszichózis, a frontváros hangulat, a polgármester - akit persze nem fűt lángoló szeretet a magyarok iránt - szinte Funarként való beállítása, amire különösen jó lehetőséget adtak szimbolikus konfliktusok, például Vitéz Mihály szobra kapcsán, immár nem tömöríti teljes egységbe a magyarokat. Sokakat vagy elüldöz, vagy pedig a normalitás más módon való keresésére ösztönöz.

Az igazi paradoxon az, hogy az etnikai szavazásra való felhívás ellentéte, a kompetencia alapú kampány szintén az RMDSZ választási szereplésének integráns része volt. Sőt, a szövetség kampányának megnyitása alkalmából Kabai Gábort, Zsombolya polgármesterét mutatták be, mivel ő egy olyan település sikeres vezetője, ahol a magyarság aránya csak 15 százalék. Kabai meg is nyerte a zsombolyai választásokat, nagy fölénnyel, 65 százalékos szavazati aránnyal.

Ugyancsak a kompetencia alapú kampány hasznát támasztja alá az első forduló eredménye Szatmárnémetiben. Nem véletlen, hogy a szavazati arány jelentősen meghaladta a magyarság arányát a lakosságon belül, és a jelölt nem esélytelen a második fordulóban sem.

A másik oldalról emeli ki a kompetencia érzékeltetésének fontosságát például a sepsiszentgyörgyi választási eredmény. A tizenkét éve hivatalban lévő Albert Álmos csak a magyar szavazatok mintegy 60 százalékát kapta, miközben a szociáldemokraták színeiben induló Rétyi Ödön, aki sikeres vállalkozóként lépett fel, nem csak pártja listájánál kapott 13 százalékkal több szavazatot, de jelentős számú magyar szavazatot is megszerzett. Mindezt annak ellenére, hogy a megye magyar nyelvű napilapja kifejezetten etnikai alapon kampányolt ellene, a Kovászna megyei szociáldemokrata képviselő, a magyarellenességéről ismert Adrian Căşunean-Vlad bábjaként beállítva.

Az etnikai alapú mozgósítás részleges sikertelenségéhez hozzájárult az is, hogy Albert Álmos régóta hivatalban lévő polgármester, akinek várospolitikai eredményeiről megoszlanak a vélemények. A lakosok rendre szembesülnek a kátyus, vagy aszfaltozatlan utakkal, a víz-, gáz- és fűtésszolgáltatás hiányosságaival és visszásságaival, a meddő szimbolikus konfliktusokkal.

Végül általánosabb érvénnyel mindenképpen meg kell említeni Nagyszebent és Szeben megyét, mint a kompetencia alapú kampány hatékonyságának bizonyítékát. 2000-ben, egy kivételesen szerencsés helyzetben, amikor a kormány tehetetlensége és eredménytelensége megrendítette a bizalmat az azt alkotó pártokban, a szász Johannis Klaus Werner, részben a németekhez tapadó pozitív sztereotípiák (pontosság, szorgalom, jó gazdák), részben a német tőkebefektetések reménye miatt elnyerte a polgármesteri tisztet. Az idei választásokon 88 százalékos aránnyal választották újra, és szereplésével 15 helyet szerzett a Német Demokratikus Fórumnak a városi tanácsban. A medgyesi és a nagydisznódi német jelölt a második fordulóba került, mindkét tanácsban helyeket szereztek, és a megyei tanács legerősebb frakcióját is ők alakíthatnák meg.

A szászok esetében az etnikai alapú kampány természetesen ki volt zárva. A kompetencia alapú viszont sikeres volt. Annak ellenére, hogy egy éve a helyi bulvárlap felháborodott hangvételű cikket közölt, germanizálással vádolva Klaus Johannist, mert nyolc közterületnek német nevet adott.

El kell persze ismerni, hogy az RMDSZ bizonyos értelemben kényszerhelyzetben volt. A magyar közösségen belüli kihívója ugyanis ugyanúgy az etnikai szavazásra próbálta mozgósítani híveit és a bizonytalanokat. Legfontosabb programpontjaik, az autonómia, a kettős állampolgárság csak nemzeti kontextusban értelmezhetőek. Indulási szándékuk megalapozásakor azt hangoztatták, hogy így több magyar megy majd el szavazni, és nagyobb lehet a képviseleti arány a testületekben. Az eredmények kommentálása során sem felejtették el megemlíteni, hogy kiszorításukkal, amit az RMDSZ-nek tulajdonítanak, nőtt a román képviselők aránya a székelyföldi testületekben. (Azt pedig következetesen elfelejtik említeni, hogy ez a növekedés éppen az etnikai arányok szerinti, vagyis az etnikai szavazás alapján normálisnak tartható képviseletet eredményezett, mint éppen Sepsiszentgyörgyön.)

Csak sajnálhatjuk, hogy az RMDSZ ilyen körülmények közt nem vállalta a kompetencia alapú kampányt és a versenyt a Székelyföldön. A további stratégia szempontjából sem lett volna érdektelen tudni, vajon mennyire lehet sikeres egy valódi, településpolitikai kérdéseket előtérbe helyező választási fellépés. Képes lett volna-e mozgósítani azokat, akik a jelenlegi feltételek közt, részben a mindennapi életkörülményeikben bekövetkező változás reménytelenségét látva, nem vállalkoztak a szavazásra? Pedig nem egyszer az előválasztások eredményei alapján megalapozottnak tűnt volna egy ilyen fordulat. Azokon meglepően sokszor szenvedett vereséget, vagy győzött szoros versenyben a regnáló polgármester, ami bizonyosan nem „magyarságteljesítményével" állt összefüggésben.

Mindezek alapján az RMDSZ és az erdélyi magyarság számára két komoly dilemma rajzolódik ki, melyek meghaladása döntő lehet a magyar kisebbség jövője szempontjából. Az etnikai szavazás részleges kudarca alapján egyértelmű, hogy meg kell fontolni az RMDSZ politizálásának új alapokra helyezését. Ezt nevezhetjük stratégiai dilemmának is.

Ennek kapcsán számos kérdésre kell válaszolni. Van-e hosszabb távú esély a képviseletre az etnikai paradigma keretei közt? Ennek kapcsán nem csak a demográfiai folyamatokat érdemes figyelembe venni (bár azok nem túl biztatóak, de nem zárható ki, hogy a többségiek mutatói a határok fokozatos megnyílása után igen gyorsan idomulnak a kisebbségiekéihez.) Kérdés, hogy meddig kontrollálható illetve eredményes mozgósítással meddig ellensúlyozható a disszidencia, a román pártokra szavazás. Miként érhető el, hogy a szövetség folyamatosan kommunikálja sikereit, újratermelve ezzel saját legitimitását, és ugyanakkor a sikerek ellenére fenntartsa az egységkényszer pszichózisát? Miért szavazzon a magyar választó etnikai alapon, amikor pártja eredményei egyre közelebb és közelebb viszik a kisebbségi lét problémáinak megoldásához? És ilyen körülmények közt kérhető-e a román szavazóktól, hogy választásaikban lépjék át az etnikai határokat, ha magyar szavazók esetében ezt elítéljük?

Van-e hosszabb távú stratégiai szövetségese az RMDSZ-nek vagy a magyarságnak? Van-e olyan politikai erő Romániában, amelyik stratégiai jelentőségűnek tekintett kérdésekben nem csupán egyetért az RMDSZ-szel, hanem a közös célok eléréséért hajlandó a hosszú távú együttműködésre is? Vagy éppen olyan politikai erő, amelyik a kisebbségi kérdés megoldásában lehet hosszú távú partner.

Részben ide tartozik az a kérdés is, vajon lehet-e az etnikai szavazásra építeni a tömbben? A hajlandóság egyértelműen megvan, és a közéletet is az ilyen jellegű témák uralják. A „hagymakupolás honfoglalás", a betelepítés, a csendőrlaktanyák kapcsán kibontakozó hisztéria mind arra utalnak, hogy eszköz van az etnikai alapú félelmek és szembenállás fenntartására. Amennyiben az RMDSZ megmarad ezeken a kereteken belül, akkor még jó ideig nem derül majd ki, hogy vajon egy más fajta politika, egy más fajta politikai diskurzus nem tudná-e növelni a szövetség támogatóinak a táborát.

Ezen a ponton a probléma összefügg a magyar közösségen belüli diverzitás politikai kifejezésre juttatásának problémájával is, és azon keresztül a másik, nyugodtan strukturálisnak nevezhető dilemmával is. Mindenképpen az lenne a legszerencsésebb, ha az egyes politikai-ideológiai irányzatok korlátozásoktól mentesen megjelenhetnének. Még akkor is, ha időlegesen ez akár olyan irányzatok sikerét hozná, amelyek célkitűzései és eszközei kontraproduktívak. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az adott politikai struktúrák közt a kisebbségi érdekérvényesítés lehetőségei korlátozottak. Csak az egységes, vagy a legfontosabb kérdésekben egységes parlamenti (és bizonyos kérdések kapcsán önkormányzati) képviselet alkalmas erre.

A kettő ellentmondása egyértelmű. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy a különböző irányzatok megjelenése és kiválása az egységesnek elképzelt magyar szervezetből nem akadályozható meg. Amíg az RMDSZ nem rendelkezik a legitim kényszer és erőszak eszközeivel és monopóliumával, addig nincs lehetősége mindenkit egy akolba terelni. Kivéve azt az esetet, ha a szereplők közt bizonyos alapvető kérdésekben (célok, a politikai szervezet egységének megőrzése, egymás legitimitásának elfogadása) egyetértés van. Ez azonban a jelenlegi politikai kultúrában majdnem lehetetlennek tűnik.

A megoldás csak a struktúrák átalakítása lehetne, az autonómia. Viszont ennek megteremtéséhez leginkább a többség egyetértésére, és a már korábban hiányolt stratégiai szövetségesre lenne szükség. Sikeres működtetéséhez pedig az autonómia alapkérdésének a tisztázására: mi tartozik a kisebbségi közösség kizárólagos döntési jogkörébe?

Hiba lenne, ha azt gondolnánk, ezek pusztán egy politikai szervezet problémái, és annak átalakításával, vagy újabb politikai szervezetek létrehozásával kezelhetőek. Valójában ezek egy közösség együttes gondjai, amelyek azt jelzik, hogy a politikai szervezet teljesítőképessége határaihoz érkezett, vagy legalábbis hamarosan oda érkezik. Ami mindezeken túl van, az ma még terra incognita. Sajnos.

Megjelent A Hét 2004 június 17. számában 

Hozzászólások (0)

Szóljon hozzá Ön is!

Név

Email

Cím

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés