|
Magyari-Vincze Enikő válasza Bíró A. Zoltán Új víziót új csomagolásban című cikkére
A strukturalista elemzések előnye - bármilyen téma
kapcsán - mindig az, hogy képesek rámutatni azokra az egyéneken és megélt
tapasztalatokon túlmutató folyamatokra, amelyek a rendszer velejárói. De ezek a
folyamatok mindig konkrét személyek gyakorlatain keresztül és a köztük levő
kapcsolatok közvetítésével zajlanak, maga "a rendszer" nem létezik ezeken
kívül, ezért nem érthető meg emezek kontextusától függetlenül.
Mindazonáltal miközben leírják, miként
gyúrja át a diskurzus az egyént társadalmi alannyá, a strukturalista típusú
elemzések nem képesek megláttatni az emberek által csinált és megélt valóságot,
avagy azt, hogy az egyes egyének miként találják ki és/vagy működtetik azt a diskurzust,
amelyen keresztül amazt létrehozzák és láttatják. Ennek következtében, a
valóságról való értekezésnek eme nagykönyvében, a hatalom a láthatatlan kéz
hatalmává válik, eltűnnek azok a cselekvők, akik szimbolikusan és materiálisan
éppen olyanná formálják a világot, amilyenként az éppen az ő érdekeiket a
leginkább kiszolgálja.
Első látásra úgy tűnik, hogy Bíró A.
Zoltán írása a strukturalista elemzések körébe tartozik. Hiszen annak leírását
ígéri, hogy miként történik meg mintegy magától (vagy legalább is anélkül, hogy
a "vezetők" valamit is tettek volna ebben az irányban) az előbbiek és a "nép"
eltávolódása, valamint a kezdetekben azonosulást kiváltó etno-politikai "víziók"
(az ő nyelvezetében "az etnikai rehabilitációra alapozó kisebbségpolitikai narratíva")
kiüresedése. A "senki sem felelős" diagnózisára gyanakodhatnánk eddig a pontig,
illetve arra, hogy talán az Élet, avagy az Idő, vagy a Természet (de legalább
is a Politika Természete) gyúrta a dolgokat olyanná, ahogyan ma előttünk
lejátszódnak.
De másodszori elolvasásra rájövünk,
hogy ez az elemzés mégsem mintapéldánya a strukturalista vizsgálódásoknak, legalább
is két oknál fogva nem az. Egyrészt azért, mert adott ponton mégis megjelenik
az ember a hasábjain, igaz ugyan, hogy nem személyekben, hanem egyfajta
egyetemes minőségben, a politika területére valamikor, valahogyan is kiruccant mindenkori
vándor szerepében megtestesülve. Ennek hatására a Bíró A. Zoltán féle
elemzésben a "senki sem felelős" (mert ilyen a rendszer) diagnózisa átvált a
maga ellentétébe, a "kollektív felelősség" felmutatásába. A két állítás, habár
látszólag két szélsőséges pontot ír le, ugyanazt a célt követi: elmosni azoknak
a felelősségét, akik az elmúlt tizenhét évben nem csupán politikai turisták
lehettek az RMDSZ-ben, hanem akik igenis hatalmi pozíciókban voltak, vannak és
maradni akarnak.
És ezáltal ott vagyunk az előbb emlegetett
második oknál: az előttünk álló elemzés azért sem mintapéldánya a
strukturalista vizsgálódásoknak, mert nem tud meggyőzni a szerző elfogulatlanságáról,
avagy arról, hogy valamilyen egyetemes pozícióból szólal meg. Ezzel önmagában
nem is lenne baj, hiszen tudjuk azt, hogy abszolút értékmentesség nem létezik,
minden elemző mindig bizonyos helyzetből, bizonyos tapasztalatok és érdekek
által meghatározott szempontból beszél. A gondok akkor és ott kezdődnek, amikor
és ahol a beszélő megjátsza a semleges aktor szerepét és egyfajta isteni
kinyilatkoztatásként avagy a természet rendjének emberi nyelvre való
lefordításával úgymond leírja a rendszer működését. Ahol ezt látjuk működni,
ott jogosan azt sejthetjük, hogy az elemző éppen azok irányába elkötelezett,
akiknek a felelősségét vagy a "senki sem felelős", vagy pedig a "mindenki
felelős" elvének elfogadtatásával el akarja kendőzni.
Ezért becsapó és
zavaró is egyben a Bíró A. Zoltán írása: általános következtetései
elfogulatlanságot ígérnek - azt, hogy egy rendszeren kívüli (de inkább mindenek
felett) álló személy végre valahára mindannyiunkkal megláttatja a politikai játszma
strukturális jegyeit -, de a mezőny szereplőinek jellemzése és osztályozása
során elárulja személyes elfogultságát és elkötelezettségét. Ebben az
elemzésben látszólag mindenki felelősségre van vonva. De ha jobban
odafigyelünk, akkor láthatjuk, hogy főként azok a felelősek, akik "az elmúlt
másfél évtized során ... legalább egy kis
kirándulást
tettek a kisebbségi
rehabilitációt szolgáló politika terrénumára", avagy akik "ifjútörökökként"
vezetői szerepre áhítoznak, vagy akik "a politikai pályafutás menopauzájának
jeleit érzékelve a ‘hátha most végre sikerül feltörni' alapon kísérleteznek a
szervezet kulcsszerepeinek elhódításával", és persze nem utolsó sorban azok "az
úgynevezett ellenzékiek, akiknek gyakorlatilag ma sincs más javaslatuk a jövőre nézve, mint az
etnikai rehabilitációs igények radikalizálása".
A felelősek
kategóriájából végérvényesen hiányzik a szerző (holott írásával éppen valóságot
fabrikál azáltal, hogy kijelenti, ő mondja meg, milyen viziót és miként kell
forgalmazni a jövőben, lehetőleg ugyanazokkal a személyekkel, akik ma töltenek
be vezető szerepeket). És hiányoznak azok, akik - mondanám én - a politikai
rendszernek, ha úgy tetszik, nem is egyedüli főszereplői, de mindenképpen
haszonélvezői: akik az elmúlt tizenhét évben "az autentikus RMDSZ" ruhájában hatalmi
pozíciókat halmoztak fel és osztogattak tovább (gazdaság, politika, kultúra,
oktatás terén) és akik úgy maradtak meg mind a kisebbségi, mind pedig a
többségi társadalom hatalmi pozícióiban, hogy főként abban
professzionalizálódtak, miként kell a különféle típusú hatalmakat úgy
összekapcsolni, hogy ez az összekapcsolódás éppen az ő Helyüket biztosítsa be
mind a kisebbségi társadalmon belül, mind pedig ezen túl (ott, ahol az igazán igazi
privilégiumokat és vagyonokat osztogatják). Őket egyetlen jelzővel illeti a
szerző: ők a "pragmatikus vezetés".
Ha nem lennénk
elfogultak velük szemben és ha a macsós nyelvezetű "menopauzások" mintáját
követnénk, nevezhetnénk őket talán ... "prostituáltaknak"? De, megszabadulva a
szexizmus ócska bájától, javaslatom az, hogy tekintsük őket egyszerűen a
romániai magyar társadalom etno-kapitalistáinak. Azoknak, akik az
etnopolitikát áruvá változtatták, olyan termékké, mely szimbolikus
tőkebefektetésből valódi profitot hoz(ott), miközben "csupán" az kell(ett)
hozzá, hogy e politika (újra)termelésének eszközeit (köztük az RMDSZ-t)
tulajdonosként és átörökíthetően birtokolják. Ha ebből a szempontból mutatunk
rá a történtekre, akkor megértjük azt, hogy az etno-politikai vízió azért
veszítette el vonzerejét a "nép" oldalán, mert ez a "nép" nem tulajdonosa sem
az eszköznek, sem az árunak, sem a profitnak. Ebben az összefüggésben
egyszerűen ő az etno-proletár. A népszavazáskor ebben a minőségében szavazott
Băsescu mellett, megtagadva azt, hogy most és mindörökké áruba bocsássák. Nem
az etno-politikától fordult el (abban igaza van Bírónak, hogy mifelénk ennek
ideje nem járt le), hanem ennek áruba bocsátásától. Nem a hagyományos etnikai
képviselet mechanizmusai működnek itt már. A homogén, önmagába zárt etnikum
kora nem csak fizikailag, hanem szimbolikusan is lejárt. Ehelyett sokkal inkább
a romániai magyarságon belül is lejátszódó, a piacgazdaság térnyerésével
kapcsolatos osztálytagozódás folyamatai irányítják a viszonyulásokat, és
ezeknek köszönhetően történhet meg az, hogy egy etnikumon belüli "vesztesek" a
"saját nyerteseik" ellen fordulnak.
Sajnos szerzőnk
elemzése azon a ponton ér véget, ahol el kellene kezdődnie. Adós marad annak boncolgatásával,
hogy mit is jelent a "pragmatikus vezetés" és milyen felelősség terheli őt az
előállt helyzetben, nevezetesen a kisebbségi politizálás elhiteltelenedési
folyamatában. Amint említettem már, Bíró A. Zoltánnal egyet nem értve úgy
gondolom, hogy ez nem magától történt meg, vagyis, az ő szavaival élve, "az
etnikai rehabilitáció politikája" (általam egyszerűen etno-politikának nevezett
játszma) és az ezt éltető "vízió" nem magától veszítette el vonzerejét.
Véleményem szerint ez éppen azért játszódik így le, mert miközben az etnikai
identitás politikája egyeseket (végképp?) bebetonozta a gazdasági-politikai
hatalmi pozíciókba, azok akik (különböző okoknál fogva) kimaradtak az etnikai
kliensrendszer (re)disztributív rendszeréből, az így gyakorolt etno-politikától
elkezdtek elfordulni. A másik oldalon pedig az előbbiek nyilvánvalóan tudják,
hogy hatalmukat, beleértve gazdasági biztonságukat is, ennek a típusú
politizálásnak köszönhetik, ezért kézzel-lábbal kapaszkodnak hozzá és Bíró is
maximum csak arra biztatja őket, hogy ezen belül váltsanak "víziót". De mi van
akkor, ha a "nép" nem a románsággal szemben meghatározott víziókra éhes? Mi van
akkor, ha a "csapjunk oda" vagy a "minden rossz" narratíváját a saját
vezéreikre akarja vonatkoztatni?
S hogy további egyet
nem értéseimnek adjak hangot, azt szeretném még jelezni, hogy jómagam a
"nyertesek" és "vesztesek" közti határvonalat nem a romániai románság és a
romániai magyarság között húznám meg, mint ahogyan azt Zoltán teszi. Hiszen ez
is elfedi azokat a valós viszonyokat, amelyek az említett eltávolódást
okozták/okozzák. Ehelyett inkább vele együtt visszaemlékezni szeretnék azokra
az 1989 előtti kamos elemzéseinkre, amelyek révén éppen arra mutattunk rá, hogy
a kisebbségi társadalom miként építette ki a maga totalitárius gyakorlatait,
intézményeit, vezetőit és az akkori "nép" miként fordult el nem is annyira a
román, hanem inkább a romániai magyar ceauşescuitól. És most már úgy látszik
Zoltán nélkül, de azokhoz az elemzésekhez hasonlóan mondom: az 1989 óta
hatalomban levő romániai magyar politikai elit tizenhét év után ismét (?)
különféle kizárásos mechanizmusokkal eltaszítja magától (avagy kiátkozza
magából) azokat, akik számára kellemetlen, disszidens hangokat szólaltatnak
meg. Például a nullával azonos női politikai képviseletről, rommagyar szekus-ügyekről
és korrupcióról beszélve. Az eltávolódás éppen abból származik, hogy egyre
többen fontosnak tartják az ilyen és ehhez hasonló ügyeket, amelyek gyűjtőnéven
nem jelentenek sem többet, sem kevesebbet, mint a romániai magyar
(politikai) valóság "sötét" pontjaival való kritikai szembenézés igényét. Véleményem
szerint ez az a vízióváltás, amelyre ma szükség van és amellyel ma egyre többen
azonosulni tudnak a romániai magyar társadalmon belül.
 |
