Egry Gábor 

A magyarországi népszavazás utóhatásai elsőre meglehetősen apokaliptikusnak tűnnek. A sajtót olvasva, az interneten tájékozódva az a kép alakulhat ki, hogy Erdélyben alig várják már, hogy élő magyarországit keríthessenek kézre, hogy aztán a legvadabb kínokkal fizessen meg a történtekért. A másik hangsúlyos eleme a beszámolóknak, hogy a kisebbségi magyarok, mindenek előtt a székelyek szakítanak magyarságukkal és ettől kezdve majd egy külön nemzetet alkotnak. Bár természetesen hosszasan lehetne elemezni, miként szűkül le a valóság képe a sajtó szenzációt hajszoló hírválogatásának köszönhetően, miként kelti forrongó tömegek benyomását az olvasóban, ha egy hírrel három különböző napon találkozhat három különböző hírforrásban, én sokkal érdekesebbnek találom a második reakciót. Milyen esélyei lehetnének a mai erdélyi magyaroknak, köztük a székelyeknek arra, hogy a népszavazás kisebbségi olvasatának, a kisebbségi magyarság eltaszításának megfelelően maguk is külön nemzetté szerveződjenek?

A kisebbségi magyarok identitását egy jól megragadható, jól felismerhető diszkurzív rendszer támasztja alá, illetve jeleníti meg. A diskurzus az énkép, az identitástudat és a történeti tudat elemeit olyan módon rendezi el, hogy az az identitással adekvát legyen. A diszkurzív keret ebben az értelemben maga az identitás, annak megjelenítője és megélésének egyik nagyon fontos lehetősége. Ehhez igazodnak mind a kollektív narratívák, mind az egyéniek.

A diskurzus első fontos eleme a kisebbségi történelem szenvedéstörténeti olvasata. A történelem kulcsa Trianon. A békerendezés előtérbe állítása teszi lehetővé, hogy a 20. század eleje óta nem létező egységes nemzeti történelmet mégis konstruálják. A béke következményeként az egész nemzet történelme szenvedéstörténet. A kisebbségek esetében egyértelmű, hogy történetük a kisebbségi szenvedés örök visszatéréseként jelenik meg. Minden esemény, minden személyes életút ennek megfelelően alakítandó, értékelendő. És mindegyik az egyetlen lehetséges megoldás, a megváltás felé mutat.

A szenvedéstörténethez szervesen kapcsolódik a kisebbség-többség viszony majdnem differenciálatlan konfliktuális olvasata. A többség célja egyértelműen a kisebbség megsemmisítése, kiszorítása. Az eszközök változhatnak, de a cél marad. Minden lépés erre irányul, az élet állandó harc, amelyben frontvonalak, frontvárosok vannak. Minden új többségi arc vereség és veszély. Bár természetesen a diskurzusból nem hiányzik a jó többségi sztereotip képe sem, de funkciója nem elsősorban a megoldás lehetőségének felmutatása, sokkal inkább annak lehetetlenségét hangsúlyozza. A jó többségi léte ellenpontozza, és ezzel kihangsúlyozza azt, hogy az egyéni szándékok ellenére a többség mint közösség ellenség. És erre így nincs is megoldás.

A veszély, a fenyegetettség természetszerűen hozza magával az egység már-már mitikus igényét. Az egység kikezdhetetlen, hiszen a közösség megbomlása, a többség felé tett gesztusok az ellenséget szolgálják. Éppen ezért valódi többség-kisebbség dialógusra sincs lehetőség. A felek legfeljebb fegyverszüneti tárgyalásokat folytathatnak, a frontvonalak stabilizálásáról beszélhetnek. De nincs olyan közös diszkurzív keret, amelyben a két közösség bizonyos szempontból meglévő, kétségtelen egységére építve közös problémaként tételezhetnék a konfliktusokat és azok valódi megoldására törekedhetnének.

Diskurzus csak befelé folyhat, és a többség felé meglévő határ nem megbontható. A „bástyán" belül nincs lehetőség megosztottságra. Éppen ezért pluralizmus sem lehetséges. Aki szóba áll az ellenséggel (pl. az RMDSZ), az nemzetáruló. Aki megbontja az egységet, majd román párt listáján indul (MPSZ), az is nemzetáruló.

Az egység kívülről megerősített szükségszerűsége miatt a közösség nem reflektál saját magára. Énképe statikus, a többségtől való különbözőségen, a többség általi üldözésen alapul. Nem kell időről-időre számba vennie saját jellegzetességeit, újraértékelni, újragondolnia magát. Állapota ebből a szempontból valóban megközelíti a történelemnélküliséget. És az önreflexió hiánya egyúttal azt is jelenti, hogy a közösség egysége sem válik kérdésessé. A közös, mindenki által megélendő fenyegetettség jelenti az egyenlőséget és így a kohéziós erőt. A közösség strukturális és kohéziós problémái nem merülhetnek fel, hiszen az egység állapotában nem létezhetnek. Felvetésük az egység megkérdőjelezése. A kohézió alapja a nemzeti hovatartozás, a társadalmi, gazdasági problémák, a hagyományos szociális kérdések nem relevánsak.

Az természetesen az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy a konfliktus egyenlőtlen felek között zajlik. A közösséget egyenlőtlenségérzés jellemzi, mind a többség, mind pedig a saját nemzeti közösség saját nemzetállamában élő része felé. Az utóbbi érzés feloldására az igazi magyarság tézise szolgál. A kisebbségiek, akik érthető okokból határozottabban, élesebben, és főként folyamatosan élik meg magyarságukat, saját magukat tartják az „igazi", az autentikus magyaroknak. A régi, a nemzeti nagysághoz kötődő magyarságtudat őrzőjének, hiszen a többiek már elfajzottak.

A többségi nemzettel szembeni egyenlőtlenségérzés megszüntetéséhez ez nem elég. Itt a konfliktusban valójában nem két nemzeti közösség áll szemben, hanem egy nemzeti közösség és egy állam. Éppen ezért az egyenlőség csak egy másik állam bevonásával teremthető meg. A kisebbségi magyarok tehát mint magyarok és Magyarországhoz tartozók próbálnák meg Romániával szemben kivívni az egyenlőséget, és ezzel a konfliktus sikeres megoldásának lehetőségét. A magyarországi kötődés hangsúlyozásával azonban a közösség meg is szűnik, feloldódik. A kisebbségi magyarság, pars pro toto az egész magyarságot jelenti.

Látható, hogy ez egy nagyon könnyen elsajátítható és jól operacionalizálható diszkurzív rendszer. Az események könnyen elrendezhetőek, egyértelmű kritériumok alapján eldönthető róluk, hogy jók-e vagy rosszak? Kényelmes, alkalmas a kisebbségi világ leírására, és annak értékek szerinti elrendezésére. Mi, a szenvedők jók vagyunk, ők, az elnyomók pedig a rosszak. Ami a szenvedőket segíti, az jó, igazolható, alátámasztható, ami az elnyomókat, az elvetendő. Ezek alapján pedig egy megosztott térben minden egyes társadalmi cselekvés elbírálható és besorolható.

Ugyanakkor szükségtelenné teszi a jövőképet, a jövőre vonatkozó konstruktív beszédet is. A szenvedéstörténet egy megváltó aktussal érhet véget, jövőről, mint formálható, alakítható lehetőségek halmazáról, alternatívák összességéről csak azt követően van értelme beszélni, elmélkedni. Amíg a kisebbségi kategória bezárja a létlehetőségeket, addig érvényes Makkai imperatívusza: „Nem lehet."

A diszkurzív rendszert alátámasztja a szimbolikus mező struktúrája, az ahhoz kapcsolódó rituálék rendszere is. Dominálnak az összenemzeti rituális cselekvések, amelyek a nemzeti szimbolikus rendszer működtetését célozzák. A közös történelmi hagyományokra épül az ünnepek rendszere. 1848, Szent István jelentik a kulcselemeket. Sőt, kísérlet történik az egyébként egyértelműen nem össznemzeti ünnepek érvényességének kiterjesztésére is. Jó példa erre 1956, amely bármennyire is hatással volt a Kárpát-medence minden részén, csak Magyarországon jelentett össztársadalmi élményt.

Ezek a rituális cselekvések is az egység demonstrálását célozzák. A történetiség hangsúlyozásának elsődleges funkciója a folyamatos jelenlét és az ehhez való, a történetiségből következő, a jelenre és a jövőre vonatkozó jog kiemelése. Ugyanakkor a bevett történeti narratívák nem egy regionális történeti keretre építenek, hanem a nemzeti perspektívát használják. A jelenlét nem egyszerűen a magyar kisebbségi közösségek történeti jelenléte a földrajzi térben, hanem az egész magyar nemzet jelenléte a Kárpát-medencében. Ezt hangsúlyozzák a közös, összenemzeti rituálék is.

A szimbolikus rendszernek szerves része a történeti hagyományok konfliktuális értelmezése. A kulcsünnepek egyúttal a konfliktust is hangsúlyozzák. Az államalapítás talán kevésbé, elsősorban inkább a konkurens román történeti olvasat miatt, 1848 azonban már önmagában is. Az akkori magyar-román konfliktus történeti feldolgozásának féloldalassága és a történeti köztudat egyoldalúsága miatt a hagyomány nem egy kölcsönösen elfogadható értelmezésen nyugszik, hanem az ellentéteken. Erre még rárakódik ennek az ellentétnek a perpetualizálása, kivetítése a történelemben előre és hátra is.

A helyi szimbolikus rendszerek is elsősorban ehhez a nagy nemzeti szimbolikus-rituális rendszerhez akarnak kapcsolódni. A számtalan honfoglalási emlékmű, Árpád-szobor, 1848-as emlékmű is erre utal, annak ellenére is, hogy természetesen ezekben megjelenhet a helyi közösség saját hagyományrendszere is. Azonban a helyi narratívák viszonylag ritkák. És az egységet célozza a valóban helyi jelentőségű események nemzetiesítése is. Mint például a csíksomlyói búcsú Kárpát-medencei összmagyar eseménnyé transzformálása.

Mindezek tükrében nehéz elképzelni, hogy az erdélyi magyarok hirtelen identitásváltásra lehetnének képesek. Ennek elsődleges alapja nem lenne más, mint a szenvedéstörténet feloldása, egy új narratíva elfogadása. A kisebbségnek egyszerre fel kellene számolnia a „Nem lehet" paradoxonját, és mindazt, ami ehhez kapcsolódik. A többséget többé nem tételezhetné eleve fenyegetőnek, és az egyenlőséget sem kereshetné a konfliktus „államköziesítésében". Saját egyenlőségét tagjainak egyenlőségéből és közösségi teljesítményéből kellene levezetnie és így kivívnia.

Ez valóban radikális szakítást jelentene mindazzal, ami eddig a kisebbségi diskurzust jellemezte. Felszámolná a közösség eleve meglévő egységét. Megadná a lehetőséget a különbségekre, legitimmé tenné az eltérő véleményeket, horribile dictu még a románokkal való szoros együttműködést is. Hirtelen kiderülne, hogy a közösség megosztott, strukturált és komoly kohéziós problémákkal kell szembenéznie.

Kérdéses, vajon mindazok, akik az eddigi diszkurzív rendszerben szocializálódtak, képesek lennének-e ilyen gyökeres változásra. Képesek lennének-e mindennel szakítani és otthagyni a nem túl bonyolult, de nagyon kényelmes, a közösségi elismerést, a közösségen belüli státuszt minden körülmények közt biztosító beszédmódot felcserélni egy olyanra, amelyet nem ismernek, amelyet veszélyesnek éreznek. És ami váratlanul bizonytalan és ismeretlen hellyé tenné a világot. Még akkor is, ha közben esetleg a többségi narratíva is megváltozna, integrálná a kisebbségi fontos elemeit.

A magyar identitás lecserélése valójában nem egyszerűen akarat kérdése. Az csak egy új nemzetépítő program eredményeként sikerülhet. Egy olyan program révén, amelyet a kisebbségi elit egységesen felvállal, megtervez és több generáció alatt véghezvisz. A jelek nem ezt mutatják. A reakciók éppen nem a magyarságtól való elszakadásra utalnak. A románok továbbra is ellenségként tételeződnek. Csak a magyarságon belüli megfordulása vált véglegessé, rögzült teljesen. Az „igaz magyarok" immár egyértelműen a kisebbségi közösségekben élnek. Az ő feladatuk a magyarság megőrzése, Magyarország visszahódítása. „Elszakadásuk" nem saját identitásuk modernizálását célozza, hanem egy régi konzerválását. Vajon fordul-e visszafelé az idő kereke?

Megjelent A Hét 2004 december 16. számában 

Hozzászólások (0)

Szóljon hozzá Ön is!

Név

Email

Cím

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés