|
Parászka Boróka
Március 15-én
megvertek egy magyar fiatalembert Kolozsváron, és ezen mindannyian - értelemszerűen
- mélyen felháborodtunk. Március 15-én Árpád-sávos lobogóval fekete inges
magyar fiatalok ünnepelték a magyar szabadságharc szabadságról, egyenlőségről
és testvériségről szóló ünnepét Marosvásárhelyen. Saját nemzeti, szellemi, politikai
lejáratásunkon, fasizálódásunkon nem háborodott fel az erdélyi magyar politikai,
szellemi és kulturális élet egyik, magát felelősnek mondó szereplője sem. Miért?!
Tizennyolc évvel
a szégyenletes marosvásárhelyi események után különös, és az erdélyi magyar
közösség számára végzetesen tragikus fordulat tanúi lehetünk. Tizennyolc évvel
ezelőtt törzsi háború dúlt ebben a városban, amelyet morálisan azok vesztettek
el, akik a román nemzet nevében vetemedtek erőszakra, akik meghírdették és
képviselték a történelmi gyökerekkel rendelkező, román neofasizmust. És akiknek a politikai
tőkéje úgy tűnt: több évtizedre elegendő.
A csatát akkor
nem lehetett és nem is kellett megnyerni. Győztessé az vált, aki belátta, hogy
itt nemhogy összecsapásnak, etnikai háborúnak, de még csak vetélkedésnek sincs
helye. A túlélő az lett, akiben volt elég nyitottság és taktikus előrelátás
fölülemelkedni a konfliktusokon. Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a magyar
nemzetközösség a túlélők táborát szaporítja. Ha nehezen is, de megérti és
felismeri az etnopolitika reménytelen végét. Az egykori „győztesek" helyzeti előnye
elolvadt, az akkori román jobboldal valamikor félelmetes figuráira ma már alig
emlékszik valaki.A magyar érdekképviselet pedig azóta több ciklust maga mögött
tudó, kormányzati tényező, inkább több, mint kevesebb sikert magának tudó
intézményhálózat. Hibái ellenére is erénye: hogy van.
Mit mondhatunk a
román újjoboldalról, az egykori marosvásárhelyi lincselők mai örököseiről? Lássuk
be: csökött, erőtlen és nevetséges társaság. Hány tucat „magyarellenes"
tüntetőt sikerült összeverbuválni Funar egykori városában? Öt? Alig száz főnyi,
szedett-vedett, rosszul öltözött, rendezetlenül és ügyetlenül kóválygó társaság.
Hozzájuk képest Budaházy György és csapata Budapesten professzionális hadsereg.
Továbbképzésre sajnos a mai román fasisztákat a legnagyobb eséllyel Magyarországra
lehetne küldeni. Fájdalom, de ott tudnának hatékonyságot tanulni.
És mit mondhatunk
az egykor higgadt túlélőkről? Tizennyolc évvel a marosvásárhelyi események
után, (nem messze az egykori náci gettó helyszínétől) Árpád-sávos lobogók alatt
tüntetett és ünnepelt a reményteli magyar fiatalság, a fekete ing is előkerült
ama történelmi fiókból. Az a fiatalság, akiknek a nemzeti esélyegyenlőség, a
diszkriminációellenesség nevében kér és követel egyetemet, anyanyelvi oktatást
és biztos jövőt a magyar érdekképviselet. Generációs szerepzavar? Történelmi
tudatlanság? Mondhatnánk ezt is. Ne legyünk ennyire jóhiszeműek.
Az Árpád-sávos
ünnep szemlélői és résztvevői voltak a Székely Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári
Párt politikusai csakúgy, mint az RMDSZ politikusai, mint a „történelmi"
egyházak képviselői, mint a marosvásárhelyi gimnáziumok és egyetemek oktatói.
És nem akadt egyetlen ember, aki az 1848-as eszme tisztaságának nevében, az
erdélyi magyar lelkiismeret és törtnelmi tisztánlátás jegyében tiltakozott
volna. Aki helyretette volna ezt a végzetes generációs kisíklást. Hallgatásukkal
mindd közös erővel felvonultak az Árpád-sávos lobogó alá: ez lett hát az egykori
toleráns Erdély új és szégyenletes nemzeti szimbóluma.
Ez a március 15
volt az, amelyen végleg és visszavonhatatlanul
elvesztettük az 199O-ben felhalmozott erkölcsi tőkét. Ez az a március 15, amely
utá már nem képviselhejük ugyanazzal a magabiztossággal kisebbségi jogainkat, és
nem foglalhatjuk el azt a tárgyalási pozíciót, amelyet több évtized alatt harcolt
ki magának az erdélyi magyar közösség. Azért nem, mert alul maradtunk nemzeti önismeretből,
lelkiismeretességből, mert a magyar történelem legsötétebb korszakába
araszolunk vissza.
Kelemen Hunor és
Tőkés László egyaránt a román törvényhozást figyelmezteti a fasizálódás
veszélyére. Ugyanúgy érvel emberi jogi érvekkel, Martin Luther Kingre
hivatkozva Székely Nemzeti Tanács elnöke és az RMDSZ ügyvezető elnöke a magyar
kisebbségi jogokra hivatkozva március 15-én, miközben ugyanúgy hallgatólagosan
támogatják a erdélyi magyar fasizálódás megnyilvánulásait. Az emberi jogi
védelem helyett az erdélyi magyar politika teljes egésze a szimbolikus
emberjogsértést választottal. Túl a szimbólumokon mi a következő lépés?
És meddig hasonul
egymáshoz az RMDSZ és saját ellenzéke? Mikor válik Markó Béla és a mögötte álló
RMDSZ vezérkar Tőkés László és az általa képviselt politikai eszmék árnyékává? Mi az a végső kompromisszum, amelyet a
szavazatok megszerzése érdekében még vállalni lehet? A körvonalazódni látszó
erdélyi magyar politikai egység, és a mögötte felsejlő fekete inges politikai
kultúra még adhat esélyt egyetlen választási csata megnyerésére. De 1990-ben már láttuk: jaj az ilyen
győzteseknek.
|
Na, ha ezt elfogadtuk, már nincs is min vitázni.
Csőkolom