„De miért ne lehetne más típusú lírát csinálni?” – Petri György idézete Sopotnik Zoltán Az őszinteség közepe című verseskötetének mottójaként újszerű költészetet ígér, ahogy az egész kötet egy, az irodalmi hagyományokkal szakító, őszinte beszédmód igényét jelenti be; sajnos ahelyett, hogy azt valóban megteremtené.

 

A kötet három ciklusa sajátos összhangot teremt: az első ciklus középpontjában az irodalmi élet – a  műveket is meghatározó – visszásságai állnak, a második, K.U.K.O.R.E.L.L.Y. című ugyanezeket a kérdéseket vizsgálja tovább, így mire a harmadik ciklus olvasásakor végre elérnénk a valóban alanyi, vagy a könyv szóhasználatával élve: őszinte versekig, már túlságosan elkedvetleníthet a belterjesség belterjes kritikája.

 

Ugyanis hiába vitathatatlanok Sopotnik éles szemű megfigyelései az etika elsőbbségéről az esztétikával szemben, hiába tartjuk mi is kétségtelennek az irodalmi hatáskeltés álságos mechanizmusait, ha ezek a mechanizmusok mégis bedarálják az ellene tiltakozó alanyi költőt. Különösen beszédes Az etika önfeledt nyugalma című vers, amelyben egy ismeretlen költő elküldi dedikált könyvét egy idős kritikusnak, aki dilettánsnak ítélve a minden kánon alatti kiadónál megjelent kötetet, egy antikváriumba megy eladni azt, hogy később a pénzből elit ásványvizet vásárolhasson magának. Ez valódi történetnek sok, példázatnak kevés, bár az irodalmi intézményrendszer tagadhatatlanul jellemző kritikája.

 

Az Eltörik a pátosz a tükörben azt mutatja be, hogyan születhet egy kulturális utalásokat halmozó modoros vers, ám az utánzás olyan jól sikerül, hogy a kritikus vers maga is modorossá válik. A tiszta szív hozadéka a József Attilát kisajátító önkanonizációs törekvéseket bírálja: „Legszívesebben törvényt hoznék vagy hozatnék, / hogy bizonyos szint alatt / ne lehessen József Attiláról/-hoz verset írni, felállíttatnék valami bizottságot, / ez persze abszurd” (21.) – ez azonban nem abszurd, inkább ízetlen, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy a maga módján ez a vers is József Attiláról szól.

 

A Sopotnik-versek kettőssége leginkább az utalásokhoz való viszonyban látható: „Reflektálni kell nagy műre, szerzőre, / meg hivatkozni, azt mondják, / Zoltán, ezt magának is alkalmaznia kell, ha azt akarja, hogy komolyan vegyük.” (22.) – állapítja meg keserűen a Csakapetri című vers egy olyan kötetben, amely Petrin és József Attilán túl Goethére és Kafkára is utal, és amelyben van vers Kemény Istvánnak ajánlva és ciklus Kukorelly Endréről elnevezve. „Emlékszem, pár évvel ezelőtt milyen várakozással / vettem kezembe az épp aktuális Alföldet, Jelenkort, / hátha van benne Térey, Marno, Kukorelly / (azzal szoktam magam nyugtatni, hogy az ilyen / szöveg nem nyalás, hanem reflexió)” (41.) – írja a középső ciklusban, ám reflexiója mégis reflektálatlan marad.

 

És lehet, hogy e ponton csorbul ki kritikánk éle, lehet, hogy van az őszinteségnek egy olyan tiszta fajtája, amely már nem tűr el semmiféle reflexiót, és Sopotnik kötete épp ezt az őszinteséget keresi. Ha azonban így van, még szomorúbb, hogy legyőzhetetlen démonokkal viaskodik, mert az irodalmi élet belső játszmáit megítélni kívülről nem lehet: ha beszélünk róluk, rögtön a körön belülre kerülünk mi is – ami persze nem feltétlenül baj, lehet, hogy (még ha öntudatlanul is) épp be akarunk kerülni oda.

 

Ezért Az őszinteség közepe megmarad az őszinteség előszobájában, a kötet ott ér véget, ahol el kellene kezdődnie: a fájdalmak személyes feldolgozásának lehetőségeivel, a „Most mi legyek: költő vagy ember?” (67.) kérdésénél. Ez a vállalkozás már valóban izgalmasabb és veszélyesebb, hiszen megvan rá az esély, hogy egy irodalmi esten a „Mindig a tiszta érzésekre apellálok” sor felolvasásakor „az egész hátsó sor föláll és kimegy” (61.), de a világ úgysem csak irodalmi estekből áll.

 

Inkább ezek a durván alanyi sorok, mint az önnön irodalmukba gyöpösödött mesterek nevében szóló szövegek – különben e versek beszélőjét is fenyegeti az általa egy szerepversben megénekelt veszély: „már kórosan csak irodalmi témákban tudok gondolkodni” (26.).

  

(Sopotnik Zoltán: Az őszinteség közepe. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó. Budapest, 2006.)