|
Beszélgetés F. Várkonyi Zsuzsa pszichológussal,
a Gordon-féle személyiségfejlesztő és kommunikációs tréningek magyarországi
meghonosítójával.
Beszélgetőtárs: Bálint Ildikó
F. Várkonyi Zsuzsa a nyolcvanas évek végén három évet
töltött az Amerikai Egyesült Államokban, „szellemi munkanélküliként". Ez idő
alatt közel hetven amerikai és magyarországi nő szüléstörténetét jegyezte le,
interjút készített több mint egy tucat szakemberrel, és tanulságokat vont le ezekből. A vele folytatott beszélgetés során többször utal akkori
gyűjtőmunkáját összegző Normális szülés című írására, amelyik a Valóság 1990/3-as számában
jelent meg.
Az elmúlt időszakban több nő megosztotta velem
szülésélményét. Mindegyikük kórházban szült, és az általános tapasztalatom az
volt, hogy kevés nő emlékeiben maradt meg szülése pozitív élményként. Sokszor
az volt az érzésem, hogy élményeiket az idő nemhogy szebbé tenné, ellenkezőleg:
sok év távlatából is traumaként mesélték el...
Hasonlót olvastam egy amerikai összegző írásban: minél
tovább beszélnek a nők szülésélményükről, annál feldúltabbak lesznek. Pedig
szerencsére ma már Amerikára (vagy egyáltalán a fejlett világ országaira) nem
jellemző, hogy a szülész bármilyen autokratikus vagy bántó, sértő dolgot
megtegyen. Amire amúgy - a tapasztalat legalábbis ezt látszik igazolni - nagyon
sok orvos hajlamos. Az orvost, különösen az operatív szakterületek irányába a
beavatkozás vonzza, és dologtalannak érezné magát, ha megbízna a szervezet spontán
folyamataiban, amit a szülés esetében le is gátol ezzel a hozzáállással. Az
orvos részvétele kétféle lehet: akad, aki valóban akkor avatkozik csak be,
amikor elakad a folyamat, másokat a szenvedés látványa vonz, és saját
kontrollját akarja megélni. És minél kontrollálatlanabb a környezet, annál
akadálytalanabbul tehetők meg ezek a kártékony okból születő beavatkozások.
Sajnos nemegyszer tetten érhetők kifejezett szadista lépések, megjegyzések.
Mi miatt törnek felszínre szadista hajlamok?
Ennek nincs racionálisan megfogható oka. A szadizmus egy
késztetés, ami arról szól, hogy az illető örömét találja abban, hogy a másik
szenved.
Miközben látszólag segíteni akar a betegen, rászorulón.
Nincs ebben ellentmondás?
A segíteni akarás az orvos felvállalt feladata, mégis
döbbenetes történeteket hallani arról, hogy az orvos éppen nem könnyíteni akar...
Nem tudom, érdemes-e elvinni beszélgetésünket ebbe az irányba...
Kórházi körülmények között a szülő nő és az orvos
között általában óhatatlanul kialakul egy feljebbvaló-alárendelt,
irányító-irányított viszony. A nők - kiszolgáltatott helyzetük miatt - úgy
érzik, még mindig jobban járnak, ha elfogadják az „elesett nő" szerepét.
Erről a félelemről az amerikai szakirodalom is ugyanígy
ír. Egy gyerek születése a világ nagy csodái közé tartozik. Nagyon sok nőben -
első szülése előtt legalábbis - nincs meg az az önbizalom, hogy elhiggye: az ő
teste pontosan tudja, mit kell tennie. Helyette inkább azt mondják, hogy
fogalmuk sincs, mi történik velük, és irreálisnak tűnik számukra, hogy
egyáltalán képesek lennének megszülni egy csecsemő méretű kis testet. Ez a
fajta kiszolgáltatottságuk teszi hajlamossá őket arra, hogy teljesen alávessék
magukat az orvosi személyzet akaratának. És ha épp nem tisztességes, nem ép
lelkű orvossal találkoznak, akkor a szülésélmény traumaként raktározódik el az
anyában. Ép lelkű orvos számomra az, aki valóban segíteni, könnyíteni, veszélyt
hárítani megy be egy szülésre, és nem huhogni, bántani, büntetni akar. A
legtöbb nő fél például orvost váltani a kilenc hónap során, pedig már érzi,
hogy nem lesz jó kezekben. Ez világszerte így van, talán a fejlett világ
országaiban a legkevésbé, mert ott a piaci törvények versenyre kényszerítik az
orvosokat is: jól kell szolgálniuk. Egy ott élő nő ma már tudja, hogy olyan
orvost választ magának, amilyet akar, és ha történetesen nincs vele
megelégedve, akkor máshoz fordul. Mégis akad, aki ott is fél otthagyni azt az
orvost, akire azt mondták, hogy jó szakember. Hiszen ha valami baj történne a
szülésnél, akkor ő önmagát fogja vádolni. Sok nőben megvan ez a félelem, amit az
apák aktív jelenléte az egész folyamatban (az orvos kiválasztásában, majd a
szülésnél) oldhat valamelyest, csökkenteni tudja ezt a
kiszolgáltatottság-érzést. Tisztességes hozzáállású orvos egyébként alig vált
ki ilyen érzést.
Kérdezheti bárki, vajon nem
túlzás-e ennyire sok negatívumot feltételezni az orvosokról. Válaszul
elmondhatom például, hogy jó húsz évvel ezelőtt nagyszámú orvostanhallgatóval
végeztek el egy összetett személyiségteszt-sorozatot. Olyan mélylélektani
tesztekről volt szó, amelyek valóban a személyiség soha be nem vallott, ám
viselkedésben nagyon is megnyilvánuló rétegeit mutatják meg. Például, hogy
mennyire van bennük meg az együttérzés, vagy éppen a szadizmus, hogyan tudnak
agresszív ösztöneikkel bánni. Az egyéni teszteredményeket aszerint
rendszerezték, hogy milyen szakirányt akart az illető a későbbiekben
választani. Drámai különbségeket találtak: a legrosszabbul karbantartott
ösztönéletük azoknak a hallgatóknak volt, akik a sebész és a szülész-nőgyógyász
szakirányt akarták választani. Kivétel persze mindig van. Senki ne higgye azt,
hogy aki sebésznek vagy szülésznek megy, az gazember. Én is ismerek mindkét
szakterületről nagyszerű embereket, akik természetesen szakemberként is nagyon
jók. De statisztikailag nézve a legtöbb durva ösztönéletű medikust mégis a
sebész és szülész pályát választók között találták. Nem véletlenül, hiszen a
szokásosnál véresebb, drámaibb, és - ha tetszik - csodatevőbb, amit ő csinál -
vagy legalábbis az az illúzió, hogy ő csinálja. Az orvosi pálya választása
egyébként is a mágus-szereppel való kacérkodásnak egy megnyilvánulása. Érdekes
talán azt is elmondani, hogy melyik az a három orvosi szakterület, amely a
leginkább együttérző és kiegyensúlyozott orvostanhallgatókat vonzza: a
gyermekgyógyászat, a szemészet és a tüdőgyógyászat. Az első kettő könnyen érthető,
de a pszichológusokat a harmadik sem lepi meg. A tüdő ugyanis „anyai szerv", a
tüdővel való kapcsolat az anyával, a nőiséggel, a gondozással, a gondoskodással
van összefüggésben. Ez az a három szakterület, ahol többségükben nagyon
kifinomult ösztönéletű emberek dolgoznak. Persze előfordulhatnak kivételek itt
is, mégis igaz, hogy akár az utcán is könnyű megkülönböztetni az átlagos
szülészorvost az átlagos gyermekgyógyásztól.
Tüdőnk és bőrünk szűrőként is működik, ezért a lélek
megbetegedését ez a két szervünk mutatja leginkább.
Ebben is van igazság, bár az egyéni alkat választja ki,
melyik legyen a „gyenge szerve", és nem feltétlenül lesz a tüdő vagy a bőr. Ha
az anyával való kötődés a problémás, akkor valószínűleg a tüdő lesz a
választott szerv. Más az üzenete, ha a csontrendszer, ha a vese, ha a torok
vagy a szív betegszik meg.
Tanulom magam című könyvedben írod, hogy otthonról hozott
sorskönyvünk határozza meg, milyen szülők leszünk. Lehet ezen változtatni, vagy
általános törvényszerűségek, szükségszerűségek hordozói, beteljesítői vagyunk
csupán?
Ezzel kapcsolatban a választ egy gyönyörű terápiás módszer
is megadja: mindannyian nagyon meghatározó módon őrizzük magzati és
csecsemőkorunk élményeit, és hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az élményt egy
szerepfordítással megismételjük akkor, amikor nekünk lesz gyerekünk. De ez az
ismétlés csak akkor következik be, ha tudattalan. Minden önismereti munkának
(amit korábban terápiának hívtak) az a lényege, hogy fölhozom a tudatba azt,
ami eddig tudattalanul irányította az életemet. Abban a pillanatban, amikor
tudatossá válik egy bennünk munkálkodó, életünkre kiható élmény, már nem
megtörténik velem a dolog, hanem én fogom eldönteni, hogy megteszem vagy sem az
élmény diktálta cselekvést. Kapcsolok, hogy ez ugyanaz a helyzet, amiben én már
huszonötször csődöt mondtam, vagy ráfizettem, vagy csalódtam, és meg tudok
állni tudatom segítségével. A terápiás módszer, amire céloztam, egyszerű:
várandós párokat szülésfelkészítő tréningre hívtak. A szülők általában első
gyerekük érkezésekor szokták ezt elvégezni, de az sem baj, ha csak a hatodik
előtt, mert legalább ez a hatodik gyerek jól jár majd... A terápia lényege, hogy
imaginációval - csukott szemmel, relaxált állapotban - olyan képeket hívnak elő
a terapeuták a résztvevőkben, azaz a leendő apákban és anyákban, amelyek
csecsemőkoruk élményeire vonatkoznak. Mondhatja bárki, hogy ezeket a képeket
„csak kitalálják". Mindegy. Ha ő ezt találta ki, akkor neki ez az élménye a
saját csecsemőkoráról. Például halálosan, végzetesen elhagyottnak érzi magát az
a pici gyerek, akit a mentő beszállít a kórházba, és néhány óráig, vagy
rosszabb esetben napokig, nem látja a szüleit. Ez ugyanúgy megszabja azt a
hiedelemrendszerét, hogy ő kell-e, hogy őt szeretik-e a szülei, számíthat-e a
segítségükre, mint az, hogy ha éveken át verték volna. Fontos tudni, hogy a
terapeuta nem a résztvevők szülei fölött ítélkezik, ez nem bíróság, hogy pálcát
törjenek bárki fölött, pusztán felmérik, hogy milyen korai élményeiktől lenne
jó megszabadulni, mielőtt tudattalanul továbbadják a következő generációnak. A
fiatal apának vagy anyának mélyen elraktározott emlékképe van arról, milyen
élmény csecsemőnek lenni. Ennek érdekes következménye - a Tanulom magam
című könyvemben ezt is leírtam -, hogy amit csecsemőként megéltem az
anya-gyerek viszonyban, szülőként ugyanazt a „jelenetet" és kapcsolatot viszem
tovább saját gyerekemmel, csak épp most fordított szereposztásban. Most is a sérült gyerek érzésével fordulok a
pici babához, és azt várom tőle, hogy olyan módon szolgálja ki az én igényeimet
(pl. azt az igényt, hogy kompetens anyának érezhessem magam), mintha ő lenne az
idősebb, neki kellene gondoskodnia rólam. Ezek az anyák furcsa módon
ugyanazokat a szavakat használják a csecsemővel való elégedetlenségük kifejezésére,
amit valaha az anyjukkal vagy apjukkal kapcsolatban mondtak. A sérült szülő
tehát meglepő módon a csecsemőt helyezi be az őt gondozó szülő szerepébe. Ugye
nem kell magyarázni, mennyire árt ez a kicsi gyereknek. Ez a nagyon rövid,
csoportterápiás módszer arra jó, hogy a résztvevők felhozzák tudattalanjukból
azokat a képzeteket, amelyek saját életindulásuknál kártékonyak voltak, és a
cél az, hogy ezeket földolgozzák. Részben a terapeuta, de nagyon sokan a párjuk
segítségével, hiszen sok lehetőségük van a későbbiekben átbeszélni ezt az
élményt. A terapeutától csak engedélyt kapnak arra, hogy szabad így érezni. Nem
azért, mert ez felnőtt módon racionális, hanem mert a gyerek érzelemvilágában
ez így működik. Ha sikeres a terápia, mindig megszületik az a gyógyító
fogadalom, hogy ebbe a zsákutcába én nem sétálok be, és én nem hagyom, hogy a
gyermekemnek ugyanez legyen a gondja. Ez tulajdonképpen válasz arra a kérdésre,
hogy megszabja-e egy életre a sorskönyv azt, hogy én milyen szülő leszek. Ha
dolgoztam rajta, ha kipucoltam a piszkot az élménytáramból, akkor ennek
semmiféle káros hatása nincs, ellenkezőleg: egy fejlődőképes, tudatos,
odafigyelő, újjászületett szülőt kap a gyerek.
Fennáll a régi bűnbe, szerepbe való visszaesés
veszélye?
Igen, nehéz helyzetben előfordulhat. Időnként megszólal a
régi, hibás program. Azt szoktam mondani - másfajta sorskönyvi lemezek kapcsán
is -, hogy még olyat nem láttam, hogy egy régi, rossz program teljesen
nyomtalanul eltűnjön. Inkább azt látom, hogy viszonylag gyorsan meg lehet tanulni
időben észrevenni és leállítani ezeket. Ilyenkor hangzanak el (jó esetben) a
következő mondatok: most idő kell nekem, most ki kell mennem a szobából, most
ki kell bőgnöm magam, most el kell hallgatnom, most hagyjanak békén. Ezek a
mondatok mind arról a szándékról szólnak, hogy vissza akarom nyerni a
tisztánlátásomat, amit abban a pillanatban, amikor ez a hasonló élmény
megütötte a gyomromat, elvesztettem.
Kihatnak szülői szerepvállalásunkra a gyerekvállalás
körülményei? Mit érzékelhet egyáltalán a velünk való történésekből egy magzat?
Van erre filozofikusabb, és van természettudományos
magyarázat is. Bizonyított tény, hogy az anya jó közérzete „jóérzés-hormonok"
(ún. opiátok) formájában bekerül a gyerek szervezetébe. Amikor ilyen hormonok
keletkeznek, a magzat a pozitív élményt össze tudja kapcsolni például az apja
hangjával, ha ez vele egy időben érkezik. Az, hogy békés-e a terhesség, a
gyerek számára úgy megy át információként, hogy mennyi „jóérzés-hormont",
illetve mennyi stressz-hormont, pl. adrenalint kapott az anyján keresztül.
Adrenalin akkor keletkezik, amikor mozgósítani kell az energiáimat, mert
veszélyben vagyok. Vagyis amikor a kismama dühös, amikor elhanyagoltnak érzi
magát, amikor fájdalma van, amikor elégedetlen. Ilyenkor a gyerek is tele van
adrenalinnal. Nem csoda, hogy az a gyerek, aki a kilenc hónap során nagyon sok
adrenalint kapott, nyugtalanabb természettel születik. A különböző filozófiai
iskolák másfajta magyarázattal is szolgálnak, és a tapasztalat szerint ez a
magyarázat is helytálló. A gyerekek életében igenis megjelenhetnek olyan képek,
olyan választások, olyan helyzetmegoldások, amelyek megdöbbentő hasonlósággal
rímelnek rá az előző generációk problémáira. Ezt aligha lehet hormonális vagy
akár genetikai okokkal magyarázni. Nem tudjuk, hogy miért ütközik bele a
dédunoka ugyanabba a problémába, amit a dédnagyanyja nem oldott meg. De ha csak a materiális összefüggésekben
hiszünk, akkor is találunk magyarázatot: a gyerek sok mindent megtapasztalhat
magzati állapotában is. A felületes
pszichológia mindezek után azt mondaná, hogy a nem-várt gyerekeknek eleve
rosszabb a helyzetük. Ez nincs így. Láttam sok ellenpéldát, amire a következő
magyarázatot találtam. Abban, hogy a gyerek jókor lép-e be a szülők életébe, a
fogantatás körülményeinek biztosan van szerepe, de abban, hogy egy anya vagy
apa mit él át örömként vagy ellenérzésként, amikor gyereke megszületik - amikor
kézbe veszi, amikor eteti, gondozza, amikor meglátja a mosolyát -, az nem attól
függ, hogy ezt a gyereket várták-e,
vagy sem. Sokkal inkább attól, hogy őket csecsemőként szüleik hogyan fogadták.
Az a szülő, akinek tudata mélyén létezik az az élmény, hogy „a gyerek az jó
dolog", az újraéli ezt a pozitív élményt, akár jókor, akár rosszkor
született a gyereke. Találkoztam már olyan szülővel, aki nem akarta gyerekét,
mert minden ésszerű érv a gyerekvállalás ellen szólt. Magányos volt, szegény
volt, mégis, amikor gyereke a világra jött, pillanatokon belül megértette, hogy
nincs egyedül: van egy bajtársa, aki megtanítja arra, hogy mégis van öröm az
életben. Vagyis: ha az emléktárainkban a baba-mama vagy baba-papa páros egy
boldogságos képre hasonlít, akkor ezt szülőként újrateremtjük. Azoknak a
pároknak a gyereke van sokkal inkább veszélyben, akiknek - bármennyire
megtervezték is a gyereküket -, nincs élményük arról, hogy „a gyerek az jó
dolog". A gyerek érintése, látványa, hangja és szaga minden ép lelkű apából és
anyából odafordulást, jóérzést vált ki. Ilyenkor föladjuk merev elveinket,
lemondunk elemi kényelmünkről, képesek vagyunk felfedezni olyan apró
jelzéseket, jelenségeket, amit sosem gondoltunk volna. A gyerek és egyébként az
állatkölyök is, képes magára vonni az érdeklődést, nemcsak a figyelmet. Ha
ránézünk akár egy csimpánz bébi fényképére, elmosolyodunk - egyszerűen azért,
mert belénk van programozva, hogy „a gyerek az jó dolog", figyelmet és törődést
vált ki belőlünk.
Miért van az, hogy sok anya - főleg intellektuális
beállítottságúak - közvetlenül a szülés után félelemmel, olykor viszolygással
tekintenek gyerekükre? Félelmük a felelősségtől, az anyaszerepnek való
megfelelésből fakad? Vagy számukra a szülés olyannyira negatív élmény, hogy
elzárkóznak a további gyerekvállalástól?
Nem általánosítanék. Nehogy bárki azt higgye, az értelmes
ember érzelmileg szükségszerűen fogyatékos! De ha egy nőnek ilyen félelmei
támadnak, annak valószínűleg nincs természetes viszonya sem az érzelmekhez, sem
a nőiséghez. Ha időben, már terhesség előtt vagy annak kezdetén végigmennek egy
terápián, ahol megtalálhatják ehhez a kulcsot, akkor nem kínlódnak majd a
terhességgel, és tudnak örülni a gyereknek. A túlzottan intellektuális anyáknál
sajnos van erre esély. Csakhogy az összefüggés fordított: nem azért van baja az
érzelmi kapcsolatokkal, mert olyan fenemód „értelmes", hanem azért vált a megelőző
években szélsőségesen intellektuálissá, hogy elhatárolja magát az érzelmektől,
amelyektől fél. A nagyon magasan absztraháló emberek hajlamosak erre. Minél
magasabb absztrakcióban él a lelkem, a fejem, annál nagyobb távolság választ el
az érzésektől. Az intellektualitás nem egy született adottság, vagy csak
részben az. Sokkal inkább egy választás, mégpedig az érzelmektől való
eltávolodás választása. Ilyen értelemben nagyon is fennáll annak a statisztikai
esélye, hogy a szélsőségesen intellektuális szülő nehezen birkózik meg az apai
vagy anyai szereppel. Születésfelkészítő szakemberek szokták ezeket a szülőket
racionalizáló típusnak nevezni. Ők azok, akik mindig csak tennivalókat és
megoldásokat keresnek, miközben az élményeket, érzéseket kerülik. Nekik szinte
mindig nehéz a szülésük, mert nem merik átadni magukat ennek az intenzív
élménynek, nem tudnak jajgatni, sikítani, de még kérni sem igen. Ezt az
élmény-tagadó önfegyelmet egyébként a hagyományos, közép-kelet európai
országokban a szülészek el is várták vagy várják. Mintha az ő komfortérzetük
fontosabb lenne, mint az, hogy az anya teste mit kíván.
Szülésfelkészítő tanfolyamon a légzésgyakorlatok közben
kötelező egyfajta „nagyon-jól-érzem-magam-a-bőrömben" szerepjáték, a pozitív
gondolkodásra való szinte kötelező áthangolódás. Hasznos lehet ez, vagy
felesleges megjátszás?
A pozitív gondolkodás mindenképp segít, de nem a pozitív
kirakat. Az utóbbi csak a szakmai autokrácia és a hozzánemértés újabb
megnyilvánulása. A szülési fájdalom a vesegörcs mellett a létező
legerősebb
fájdalom. Igaz, szülés után azonnal és nyomtalanul megszűnik. Rossz
emléket
csak emberi tényezők hagynak az anyában: a megszégyenítés, az
elhanyagolás, a
rászólás, a szidalmazás. A fájdalom emléke kimosódik. Ez is a természet
bölcsessége. De letagadni, nem fölkészíteni az anyát arra, hogy a
szülés bizony próbára tevő élmény, vétkes tévedés. Szakember-jelmezben
sajnos mindig
is rengeteg kártékony ostobaságot mondtak, és mondanak ma is. Én a
hetvenes
évek közepén szültem, a személyzet állandóan megalázó,
folyamat-elakasztó
beavatkozásai közepette, és a magyarországi helyzet csak tizenöt éve
mozdult ki
a holtpontról. Akkoriban például a kórházi gyakorlat szabályai szerint
huszonnégy órán át nem hozták ki a csecsemőt, gondolom azért, mert
nekik
kényelmesebb volt cumisüvegből teáztatni őket. A „szakértő" magyarázat
persze
az volt, hogy „a csecsemők az első nap úgysem szopnak". Súlyos és
kártékony
szakmai tévedés! Akik ezt mondták, még soha nem láttak természetes
körülmények
között anyát az újszülöttjével. Minden csecsemő - állat és emberkölyök
egyaránt
- egy órán belül megtalálja az anyja mellét, akár segítség nélkül is.
Ráadásul
a szülő-gyerek kötődés kialakulásának a kritikus periódusa pontosan a
születés
utáni első óra. Ezek a „szakemberek" tehát elvették az anyától azt az
első
órát, amikor a kötődést könnyen és biztonságosan elmélyíthette volna.
Ezzel
olyan szakadást idéznek elő, aminek a feldolgozására talán csak a
legkiegyensúlyozottabb anyák képesek. Nem beszélve arról, hogy a szülés
utáni
első huszonnégy órában termelődő, ún. előtej a legnagyobb
immunvédettséget adja
a gyereknek. Nem meglepő, hogy a legdrámaibb orvosi blöfföket a
szülészet
területéről hallani. Olyan állítások ezek, amiknek nincs valóságalapja,
senki
ki nem próbálta, le nem tesztelte, és nagyon nagy károkat okoznak.
Belejátszik ebbe a férfi-női hagyományos alárendeltségi
viszony? A kórház férfiasan tárgyszerű légkörét is beleértve?
Készülő kötetemben alaposan kiegészítve publikálom majd
1990-ben megjelent tanulmányomat ebben a témában. Nem csak azért, mert valóban
sokminden javult azóta e téren, hanem mert megjelenése idején a szerkesztő sok
mindent kihagyott belőle. Jót akart, el akarta kerülni, hogy férfiellenességgel
vádolhassanak. Félt, hogy akkor nem engedélyeznék a cikk közlését. Így akkor
alig pár gondolat maradt az írásban arról a folyamatról, ahogy a huszadik
század elején a férfi először betolakodott a nő szülésébe, aztán teljesen saját
képére formálta azt, és ezzel elvette a nőtől a szülés természetes képességét. Amíg nők vezették a szülést, a bába igazi
segítő volt. Az anya úgy helyezkedett el, ahogy akart, úgy viselkedett, ahogy
ösztönei diktálták. Biztosan akkoriban is voltak szigorúbb, merevebb szemléletű
bábák, és bizonyára nem volt mindegyik hibátlan, de ők legalább tudták, hogyan
éli át egy nő ezt a folyamatot. Pszichológiailag nem nehéz megmagyarázni, hogy
a férfit (hiszen a nőgyógyászok között alig van nő!) a szülés képességének
„elirigylése" is mozgatta. Mert itt már minden férfi-elvek szerint zajlik.
Holott orvosi beavatkozásra valójában nagyon ritkán van szükség: minden
huszadik (zavartalan külső feltételek között zajló!) szülésnél lép fel olyan
probléma, ami akár az anya, akár a születő gyerek életét veszélyezteti.
Olyankor valóban kell orvos, ha nem is feltétlenül férfi-orvos, kell a
biztonságot adó orvosi háttér. Ez nagyon fontos tényező, különösen akkor,
amikor az otthonszülésről beszélünk. Azokban az országokban jobb az
otthonszülés statisztikája a kórházi szülésekénél, ahol biztonságos
együttműködés van a kórházzal. Ez már azért is fontos, mert pusztán az a
szorongás, hogy mi lesz, ha valami nem megy simán, képes elakasztani a szülést.
Ezért ott, ahol bába (szülésznő) vezeti az otthonszülést, a szülés
megindulásakor értesítik a kórházi orvost. (Amerikában egyébként párban
dolgoznak a bábák, és nálunk is az otthonszülő mellett jelen van még egy
segítő, akit dúlának hívnak). Ez egyenrangú együttműködés. Magyarországon
viszont még mindig büntetik, és ma is boszorkánypereket folytatnak az
otthonszülés pártolói, művelői ellen, ahogy negyven évvel ezelőtt Amerikában is
tették.
Geréb Ágnes szülész-nőgyógyász legutóbbi esete ezt
sajnálatos módon elég jól példázza...
Az ő esetében tragikus módon szülés közben meghalt egy
baba. Egy olyan balesetben, ami a kórházakban is előfordul. Magyarországon
évente öt-hat csecsemő hal meg kórházban ilyen okból. Nem történt műhiba, mégis
szívesen támadta őt minden média, napokig, vehemensen. Szerencsére egyre inkább
hallhatók az otthonszülés szakmailag tájékozott támogatói is. Talán hamarosan
lesz törvényünk is rá...
Az otthonszülés még szinte ismeretlen fogalom
Romániában. A kórház monopol helyzetben van, és még csak a kórházi szülés
otthonossá tételére sem tesznek kísérletet.
Megjegyzem, Amerikában sem az orvosok jósága, pszichológiai
tájékozottsága vagy családközpontúsága alakította át a kórházi rendszert, hanem
a nők, illetve családok kitartó küzdelme... Egyszerűen a piaci verseny
kényszerítette ki, hogy a szakma meghallja a családok igényeit. Ha egy szülésre
készülő nő nincs megelégedve a kórházi körülményekkel, akkor máshova megy, oda,
ahol jobbat ígérnek. Egyébként az is igaz, hogy az ígéreteket meg lehet szegni.
Legtöbb esetben az is elég, ha egy szülészorvos annyit mond, hogy a szülő nő
elképzelése veszélyezteti születendő gyereke életét. Ki az, aki erre azt meri
mondani, hogy márpedig ő nem úgy gondolja? Hiszen ha mégis tragédia történik,
akkor egy életen keresztül megmarad a bűntudat. Ha azonban az orvos nem
tisztességes, akkor bármikor állíthatja, hogy veszélyben van a gyerek, és
beavatkozásával akkor is felgyorsítja a szülést, ha ez csak az ő kényelmét
szolgálja. Visszatérve az otthonszülésre, nagyon fontos, hogy az otthonszülést
jól képzett szakemberek segítsék. Amerikában a szülésznőknek egészségügyi
főiskolai végzettségük van. A legnagyobb hozzáértést azon a területen kell
mutatniuk, hogy kiszűrjék az előre látható, komolyabb kockázati tényezőket. Az
így megszűrt otthonszüléseknél a statisztika szerint már csak egy-két ezrelék
az előre nem látható kockázat. Még egy fontos különbség a mai amerikai és a mai
magyar gyakorlat között az, hogy Amerikában már nem ellenségként kezeli egymást
a két tábor. Felmérik, hogy esetenként mennyi a még vállalható vagy nem
vállalható kockázati tényező, és ennek függvényében döntenek, hogy kérik-e a
kórházi segítséget. Nekem egy férfi szülészorvos mondta Amerikában, hogy „egy
normális, vaginális szülésnél miránk semmi szükség nincs". Később egy páciense
elmeséléséből megtudtam, hogy ez az orvos Angliában tanult, ahol soha nem szűnt
meg az otthonszülés, nem kellett újraindítani, mint sok más országban. A nagyobb kockázati tényezők kiszűrésén túl
a szülésznő másik feladata a kórházi háttér biztosítása. Otthonszülésnél ez
életbevágóan fontos. A legutóbbi tragikus balesetnél ilyen jellegű mulasztás
nem történt, emiatt nem volt késés, de ne erről az egy esetről beszéljünk. A
magyar kórházi stáb ma még többnyire ellenséges, és ha mégis hozzájuk kerül,
gyakran büntető szankciókat vet be az otthonszülő nővel és gyerekével szemben.
Közvetlen ismerősöm mesélte, hogy amikor huszonnégy órás vajúdás után úgy
döntött otthoni szülés-segítője, hogy vigyék be a kórházba, az ügyeletvezető
orvos megtagadta a császármetszést, mert szerinte „otthon szülni akaró nőnek
nem jár császármetszés". Még hosszan
hagyták őket kínlódni, majd aztán riadtan rohantak az elkékült újszülöttel,
akit három napig intenzív osztályon kezeltek. Vajon ki volt itt etikus és ki
nem? Miért jár más országokban kisebb kockázattal az otthonszülés? Csak azért,
mert tudják, mitől működik biztonságosan. Kórházi háttér mindenképp kell, és
ennek szükségességét fel kell tudni mérni, de normális esetben a támogató,
zavartalan, ismerős környezet és az idegen férfiak hiánya az, ami megkönnyíti a
szülést. Az ismeretlen, steril környezet, az ijesztő gépek, a katonás dirigálás
mind a szörnyű kockázatokra emlékeztetik a nőt, és ez a félelmi állapot persze
elakasztja a szülés sima menetét.
Geréb Ágnes az egyedüli otthonszülés-párti szülészorvos Magyarországon?
Ezt nem tudom. De azt igen, hogy szülészorvos végzettsége
van, és harminc év szülészeti praxisa. Kórházban kezdte, de már tizennyolc
éve otthonszüléseket segít. Szám szerint eddig 3300-at. Praxisa alatt ez a
harmadik tragikus kimenetelű esete volt, ami 1 ezreléknek felel meg. Amerikában
is hasonlóan pozitív az otthonszülési statisztika. Köztudott, hogy a
kórházakban előforduló halálesetekről nem tesznek közzé statisztikát, és ezeket
egyszerűen komplikációnak nevezik. Korántsem az a célunk, hogy „rosszban"
legyünk az orvostársadalommal, hanem az, hogy megnyerjük őket egy humánusabb
ügyért. Pozitív kórházi példát is említhetnék, például a Szent Imre kórház
szülészetét, Bálint Sándor osztályát. Úgy hallottam, ő is hagyományos magyar
szülészként kezdte, az összes konzervatív, soha próbára nem tett téves
eszmékkel, megnehezített szülésekkel, majd viszonylag fiatal, de már gyakorló
nőgyógyász korában kikerült Hollandiába, ahol azzal szembesült, hogy ami itthon
szülés címén zajlik, az nem normális dolog. Hazajött és elindított egy
hozzáértő szülésfelkészítést, elkezdte a párokra bízni a születést, visszaadva
annak intimitását, harmóniáját. Egy olyan osztályt működtet, ahol mindent a
józan ész vezet, és nincs felesleges kockázat. Miért nem tudja ezt bárki
megtenni? Pénz nem kell hozzá. Csak olyan személyiség, amely képes befogadni az
újat, tanulni és belátni a változtatás szükségességét.
A kórházban dolgozó szülészek - ha reformokról,
változtatásokról van szó - hajlamosak a rendszer áldozatainak mondani magukat,
ezzel hárítva személyes felelősségüket.
Pedig a változtatáshoz nagyon kevés is elég lenne. Ha
például homeopátiás segítséget adnak a szülési folyamat könnyítésére, már azzal
ötödére csökken a szülő nő és a gyerek kínlódásának ideje. Hál' istennek,
Magyarországon néhány éve már több szülészet is használja ezeket. Az anya számára
az agresszív módon levezetett szülés szexuális traumát jelent, ami tönkreteheti
a házaséletét, a gyereknek pedig az egész személyiségét befolyásolja az, hogy
hogyan indult az élete. Egészen más személyiség lesz az a gyerek, aki harminc
óra alatt születik, mint az, aki négy óra alatt. Ahhoz, hogy a stáb kitanulja,
hogy milyen homeopátiás segítséggel lehet a szülés különböző fázisait
könnyíteni, ahhoz nem kell TB-hozzájárulás. A homeopátiánál olcsóbb módszer
nincs... Ezért nem érdeke a gyógyszergyáraknak ezek propagálása.
Be lehet vinni ezeket a készítményeket egyáltalán?
Már több magyarországi kórház használja őket, rendelkeznek
szerkészlettel. Nagyon olcsók, egy üveg mindössze pár száz forintba kerül, és
körülbelül kétszáz anyát lehet ellátni belőle. Ahol használatuk elől
elzárkóznak, ott is titkon bevihető.
Az adagolás előírását bízzuk a szakemberre?
Mindenképp. Akinek ebben nem segít a stáb, az jól teszi,
hogy ha a szülés előtt megbeszéli egy homeopatával. Fontos, hogy tudja, mikor
milyen jelzésre mit és mennyit vegyen be. Semmiképp sem szabad pánikszerűen,
találomra használni, mert az ellenkező hatást válthat ki. Sok szüléssegítő
megoldás van, ami elől elzárkózni irracionális, felelőtlen dolog, hiszen az
anyának, a gyereknek és a házasságnak egyaránt a javát szolgálják. Egy jó stáb
sok jót, egy rossz stáb sok rosszat tehet. Fegyelmező agresszió helyett
többnyire elég lenne, ha megszorítanák a szülő nő kezét, és biztatnák,
méltányolnák erőfeszítéseit. Sokszor pusztán erre lenne szüksége egy anyának.
Egy Amerikát járt magyar kismama fogalmazott úgy, hogy „gyereket szülni a
nagyon fejlett és a nagyon fejletlen országokban csodálatos". A nagyon
fejlettben már van pszichológiai hozzáértés, míg a nagyon fejletlenben hagyják,
hogy a természet végezze a dolgát, ami többnyire hibátlan. Mi sajnos épp a
kettő között vagyunk: kórházaink nagy többségét a szakmai félműveltség,
technikai elmaradottság és diktatórikus minták együttese jellemzi. Elég
szerencsétlen kombináció! A világon ez már kevés helyen működik így. Talán
Kínában igen - erről Michel Oden, az
úttörő szemléletű francia szülész számol be -, ahol hiába nők a szülészorvosok,
mégis minden szülészeti hibát átvettek, amit a férfiorvosok Európában és
Amerikában valaha is kitaláltak.
Lehet, hogy a társadalmi struktúra meghatározza a
kórházi struktúrát?
Hogyne, igen. Egy diktatórikus társadalomban már az iskola
is diktatórikus. A nevelési minták, a tanári viselkedés, bármi, ami hatalmat
fejez ki. A gyógyítónak - mint már említettem - hatalma van, amivel sajnos
vissza is élhet. De ne térjünk el a rémtörténetek irányába, hiába lenne könnyű
azokból nagy gyűjteményt összeszedni. Amerikában, ahol egyébként nem
feltétlenül jobbak az emberek, csak megtanultak „jobban" viselkedni és jobban
kiszolgálni a mindenkori ügyfelet, egyetlen olyan orvosba botlottam több tucat
interjúm során, aki kioktató, lekezelő hangot használt velem szemben: ő magyar
származású volt, sajnos, de nem meglepően. Még egyszer hangsúlyozom, hogy
természetesen vannak emberséges szülész-nőgyógyászok nálunk is, csak az a baj,
hogy a rendszer nem dobja ki magából a tisztességtelent. És mindig ott van az
indokolt kifogás is: annyira lestrapáltak, annyira alulfizetettek, hogy annak
is örülhetünk, ha ennyit nyújtanak.
A legtöbb kismama szeretné, ha terhességét követő
orvosa felügyelné szülését...
Pedig fontosabb lenne, hogy ha mód van rá, inkább a
szülésznővel ismerkedjenek meg a szülés előtt, mert ő lesz a szülés
tulajdonképpeni segítője. Az orvos kevés esetben avatkozik be, mégis őt
tekintik a szülés „levezetőjének". Felügyeli a folyamatot és elvégzi a
gátmetszést.
Az orvosok nagytöbbsége rutinszerű beavatkozásnak
tekinti a gátmetszést, a gáttrauma kifejezés pedig ismeretlen előttük...
Mert nekik nem fáj! A gátmetszés pszichológiájáról hosszan
írtam említett cikkemben, több szakember írásait idézve. Michel Oden írja
például, hogy sok évtizedes működése során összesen hét gátmetszést végzett, és
minden esetben a baba állapota indokolta. Férfiszülészek azért vágnak
rutinszerűen, mert a gátrepedést (ami háton fekvő, mozdulatlan helyzetben
történő szülés esetén alig elkerülhető) leginkább egy speciális, körkörös,
lazító gátkörnyéki masszázzsal lehetne megelőzni. Márpedig ilyesmit egy férfiember aligha képes nyújtani, de egy
jól képzett bába igen. Nálunk még ritkaság (de azért van!), hogy egy férfi-orvos
érdeklődjék ilyen témák iránt. Sajnos mi, a „fogyasztók" is hibásak vagyunk, ha
elfogadjuk ezt a szereposztást: egy magyarországi vagy romániai ember nemigen
mer visszakérdezni, még az ilyen kulcsfontosságú élmények kapcsán sem, mint a
szülés. Pedig mindezt a maga és gyermeke személyiségének védelmében tenné.
Életem legnagyobb bűntudata gyerekemmel szemben, hogy bár kilenc hónapig
rosszul éreztem magam, valahányszor ellenőrzésre mentem orvosomhoz, soha nem
volt bátorságom szakítani vele. Amikor szülészt keresünk, érdemes megkérdezni
más anyákat, olyanokat, akik már szültek. Kérdezzük meg, hogy emberileg rendben
volt-e a szülésük, mert ha igen, akkor szakmailag is rendben volt. A két
tényező aligha működik külön szálakon.
 |
